Köszönöm…
Végsőt dobban a szív, egyedül az élni-akarat marad,
változásért esend a lélek, törölni igyekszik kínokat.
Árnyak tömege tombol még felhőként a fejem felett,
de azokon túl újra kisüt a nap… a jövőm közeleg.
Ésszel kéne élni, eltaszítani, mi nem az agyból fakad,
mégsem tehetsz másként, ha belső vágyad ragad
magával egy olyan légtérbe, minek létezését félted,
ennek ellenére beburkolt, és jó volt. Sohasem hitted.
Melódiánk vontatottan halk dallammá varázslódik,
múltunk testének egy része végleg eggyé csavarodik.
Egymásban "kell" éljünk, még ha másfele is visz az utunk,
van egy közös, nem tépődő, szép, igéző öröm-szálunk.
Köszönöm az érzést, mely veled szívembe költözött,
a világot, mely melletted szivárványszínekbe öltözött.
Köszönöm az időt, ami majd emlékeim rovátkáit adja,
teljesen elmúlni mindezt a legbensőm úgysem hagyja.
Nem bánom most sorsom, valami célja biztos volt,
nem az lett belőle ugyan, mely már szinte édes folt
a bőrömre égve… rajtam marad így is mindörökre.
Távoztomban búcsút intek, és várok a majd-körökre.
Hazugságunk fakul, csaknem semmivé írja a változás,
nélküle fog dúlni háborút a boldogság. Egy új állomás
képződik láthatatlanul az éjszakánkban, lepel fedi,
s halhatatlanná duzzadhat, ha nappalunk ébreszti.
Tompán sajdulok még egyet, végezetül, mielőtt megyek.
Várnak odafent fák, lombjukban mókusok, s a hegyek,
a felhők közt beteljesületlen ígéretek… És egy büszke vágy.
Tán nem utoljára, de őszintén, szívből kívánok Boldog Mát!
