Bátorság kell
Fátyolként borul rám a tündértestű éjszaka,
mégis ez most létem legrémesebb évszaka.
Nem akartam, de feszít valami jó ott legbelül,
ha viszont emlékszem, túlzott gyorsan elrepül.
Szépet vágyom látni. Azt, melytől kicsordul
egy könnyem. Meghatottan kifordul
a lelkem. De mereven csak állok.
Állok és egy apró megoldásra várok.
Az életek sorra lépegetnek át más életen,
néha ölelkeznek. De nem lehet ez véletlen.
Sokszor nem tudjuk, mely lesz majd az igazi...
De őszintén... kudarc után muszáj rögtön feladni?
Még ha sok csalódás mérgezi is lelkünk,
fel kell állni! Élni. Még kicsit létezzünk.
Ne induljunk el úgy, „de úgyis vége lesz”,
örüljünk, míg valós. Utána álom-nesz.
Építsük jelenünk, adjunk hozzá célt is,
s ha mégsem léphetünk... de éltünk mégis.
Torz emlékek ne rontsák a lehetséges jövőt,
mi lehet akár rövid, de éppen megéri az erőt.
Esélyként pennát adva a sors kérges kezébe
írjuk magunk utunk. Ne nézzünk túl előre.
Láthatatlan keresztutak úgyis szétágaznak rajta.
Kiszámíthatatlan. Mersz kell. Ez, mi ízét adja.
