Kincsre lelve
Homokba fúródik a lábam,
képlékeny alattam a talaj...
Sosem hittem el, mégis vártam,
hogy ne ismétlődjön a tavaly.
Ziháló szellőt hessegetek arrébb,
mégis vissza-visszatér az íze,
legbelül érzem, hogy ez a marék
öröm belém nőtt már mindörökre.
Megingott szívem eddig igaz érzelme,
s kincsre leltem a mostig tartó úton,
buckákkal tarkított tájon lépkedve
nem reméltem már, hogy ez lesz sorsom.
Nem fásultan tekintek fel a végtelenbe,
inkább bizalommal telten vágyom
azt, mi lelkemet húzza igaz gyönyörbe.
Utána pedig elmondhatom: még akarom.
