Lépések
Sebesen iramodtunk hamar a sors felé,
ám talán hibánk is pont e végről fakadt...
Túl sietősen váltottuk álmunkat reményekké,
mégsem bántuk illőn az ezzel járó kínokat.
Legelső lépésem feléd mind őszinte volt,
teljesen elemi, ösztönös és akarattalan.
Hamar magába rántott, ellenállhatatlan volt,
a vágyam ölt irántad. Nem alhattam nyugodtan.
Alighogy csökkent a szédítő táv,
súlyosan nőtt bennem a késztetés,
egyre közelebb és közelebb lenni hozzád...
Ezt diktálta minden porcikám, és ez nem kevés.
Megelégelvén a gyors előretörést,
kihátráltál már-már fonódó karjaim közül...
Lelkem becsukni készült kapuit, hogy féltést
ne érezzek többé irányodban legbelül.
Majd megtorpantott egy újabb akarat.
Te indítottad felém ismét a lépteid.
Szívembe lakoltattál valami csaknem boldogat,
ezzel sűrűn súlyosbítva annak kínjait.
Én álltam, te jöttél, oly elsodróan vészesen,
döntésem megfogalmazott szilárdsága átalakult.
Cseppfolyóssá, vízzé változott, s ez a lételem
bevonzott magába. Nem számított már a múlt.
Tegyük-e meg végső lépéseinket most lassan,
nem kapkodva, ingás nélküli biztosan?
Küzdjük-e le türelmetlenségünk óvatosan,
sok új kételyt elkerülve, józanul és okosan?
Ha elfogy köztünk a levegő utolsó cseppje is,
ölelésed nyomán talán ismét átjár a szerelem.
Nemcsak élmény, sokkal több volt, és mégis…
egyelőre nem ért véget. Majd kiderül, ha sohasem...
