A szivárvány
Eső csepereg a tájra,
mégsem borul homályba,
inkább megtelik sok színnel;
hogy lásd, nézd tiszta szívvel.
Mesét költ most minden levél,
míg ráhulló csepp végéig ér,
de nem foszlik szét lezuhanva,
benne lakozik a prizma.
Fény törik meg a felszínén,
e csodás, elemi tükör helyszínén,
a szivárvány millió színét rejtve,
valami tényleg varázsosat sejtve.
Ilyen lehet, ha kinyílik a lélek.
Befogadja magát az öröklétet,
s hogy ne vesszen el ezer fénye,
kicsapódik a messzeségbe.
Minden szerelem feloldódik benne,
odafordulva a végtelenbe,
nem hagyva, hogy ártó gonosz szándék
bosszúállón összetörje létét.
Túl erős a vágy.
Mélyen él benne akarat.
Nem csitul, míg nem mond bús végszavat,
s ha szerte is foszlik valaha,
nem kétséges, hogy megérte látványa.
