Hódolat
Előre nem láthatott csoda szállta meg a szívem,
eléphetetlen hálóba szőtte már hasadozó lelkem.
Fintorog rám a sors, nem könnyíti meg a dolgomat,
mégis egy valami erősebb nálad bennem: az akarat.
Túlzó kétségbeeséssel nézem körülöttem a foltokat,
nincs mi összetoldozza testem mélyén a holtakat.
Kimúlt az összes eddig bennem valaha volt árnyék,
létednek köszönhetve lepereg rólam az is, ami fáj még.
Tort ül a kísértés, döntésem mégis, még így is végleges,
elvághatatlan szállá erősült valami köztünk, s örök-érvényes.
Legbelül dúlt-harag viaskodik baljósan józan ésszel,
és őrültség, de harcot vállalok a bennem dúló félsszel.
Az élet nem végtelen, egyszer mindenképpen vége szakad,
kérdés, addig hogyan rójuk le vajon az előttünk fekvő utat...?
Ígért szándéknak sajnos nem biztos a legvégső mértéke,
megfontolás tárgya még a jövő, akkor is, ha túl sok az értéke.
Szívem kókadtan hódol a rajtam kívül eső érzések előtt,
áldozatot mutat, holott ez a kezdetek kezdetén is megölt.
Megbicsaklik lábam, térdre rogyva nyújtom ki a kezem,
a véletlenen múlik majd, magához húz-e jobban a szerelem.
