Belül
Gyűlöletet érzek, sajnos nem tehetek semmit ellene,
borzasztó tévedések őrült láncolata van bennem.
Hiú reménytelenséggel tűzdelt vágyakozás gyötör,
de hiába tiltakoznék, egyre szűkül körülöttem a kör.
Agyam legbelső zugában sír valami apró kis élet,
nem tudom, hova menekülhetnék előle. Félek.
Rohanni vágynék, száguldani, valahova jó messze,
ne üldözzön tovább lelkemnek régóta holt része.
Utamon szárnyra kapnék, völgyekből hegyre törnék,
véletlen örömöket szorost magam köré gyűjtenék,
ijedtségemmel karöltve pokolba küldeném az átkot,
és egyedül, csak magamnak, megmenteném a világot.
Tétovázva levegőbe száll egy rekedten nyögött sóhajom,
nem bízom benne teljesen, meghallgattatik-e a nyomorom.
Búsan hajtom le fejem, hajam sötéten az arcomba hull,
ezzel egy időben pedig a tájra is zord árny borul.
Esni kezd az eső, s zöldellni kezd a rét, mégis fázom…
Hiába szenderül békére az erdő, nem teljesült az álmom.
Csalódott lépteim kopottan visszhangzanak a szürke éjben,
szívem dobogása lassan tompul egyre semmivé a mélyben.
Botorkálva haladok végzetes-fekete utam hívó irányába,
valaha volt esélyeim minden kilátástalanságát hátrahagyva.
Nincs többé visszaút. Szemem vöröslő alkonyra szenderül,
s lelkem a pokol foglya lesz. Legalább ott nem leszek egyedül.
