Ijesztő vágy
Lágyan ringatóztam a sodró tengeren,
mikor a gyorsan közelgő, taglózó végtelen
egy messzi villámot sújtott le az égen.
Felcsillámlott benne, mit igaznak hittem.
Halk zajjal ront felém egy őrült képzelet,
szívem nem remél jót. Sőt, baljóst képzeleg.
Eső cseppen dúltan megdermedt arcomra,
így szólít fel szótlan egy új, végzetes harcra.
Ború tör szívemre, de tán jön egy napfény,
nem kihűlt lelkemre kincset ír a remény.
Nappalról éjre vált hirtelen az ábránd,
kusza csillagcsodák repesztik a márványt.
Fürdőzőm a szépben, ám hamar vérré válik.
Már nem is képzelem, jövőm tovasiklik.
Felívelt életem görcsös botlásba rogy,
én mégis akarom. Akarom, de még hogy!
Dúl bennem sok kérdés, szívem fel-felszikráz,
ostoba eszményem harcedzetté mintáz.
Holt nyugodtan hagyom, gyilkoljon meg élet,
túl már minden gondon többé én nem félek.
Megnyertem egy csatát. Eredményem vele
nem az lett, mit vártam. Köd kúszott derűre.
Sodor néhány rímet még szívem el a szélben,
új szerelemre lobban semmibe fúlt vétkem.
