Nem éppen vers, de s.k. "alkotás".
"A világ önzése határtalan. Számomra egy interakció mindig kölcsönös, vagyis oda-vissza működik. Ha csak az egyik fél bontakozik ki, a másiktól viszont semmilyen jelzést nem kap, az inkább felel meg monológnak, legyen akár szó, akár tett, mint dialógusnak két gondolkodó és érző, eméletileg "társas" lény között. Ha csak az egyikük törekszik rá, hogy a másiknak jó legyen, éjt-nappallá téve küzd érte, hogy megfeleljen és elismerjék, vagy csak szimplán örömet okozzon a cselekedeteivel, nem követel, visszacsatolás viszont nem érkezik, akkor felmerül a kérdés: van-e értelme önzetlennek lenni?
Persze előfordulhat, hogy a másik nagyon is figyel. Ott van, mindent lát, hall, tud és ért, csak éppen megnyilvánulni képtelen a saját önzősége miatt, valamint azért, mert tévesen azt hiszi, hogy akit figyel, magától is tudja, hogy figyelve van, abban a téveszmében él, hogy neki nem szükséges keresztbe tennie semmit, mert vagy fölösleges, vagy nem kíváncsi rá az általa megfigyelt, pedig majdnem biztos, hogy az csak erre vár.
Egy szóra, egy mosolyra, egy köszönésre, semmi másra.
A tudatra, hogy a másik ott van és érdeklődik.
Nem szükséges barátságot generálni, nem kell, sőt, felesleges egy erőltetett kommunikáció, amelyhez valójában egyiküknek sincs kedve. De a tudat, hogy igen, figyelnek ránk, és igen, mi is figyelünk másokra, az mindennél többet ér. Tenni érte, segíteni rajta lehet, hogy nem tudunk, de ott vagyunk. Látunk, hallunk, megértünk, együtt érzünk, sajnálunk, esetleg lesajnálunk, megalázunk, vagy kiröhögünk... de legalább ott vagyunk."
