A roncsról
Gyönyörű fényed megette már a rozsda,
ajtód alig lehet kinyitni.
Pedig régen, míg új voltál,
szerettek veled száguldani.
Ennek vége. Szemed színe halott.
Lábaid eltörtek, kárpitod kopott.
Nem ápol többé senki, nem mos, nem csiszol.
Fekete gyémánt vagy, s nem tudod, kit okolj.
Csak vársz. Az idő rézfoga lehántolja bőröd.
Egy, ami régi és még éget: felsejlő örömöd.
Benned pislog a múlt, motorod hangos fénykora.
Ezen nem fog ki bú, sem fájdalom ostroma.
Még szeretsz. Nem hunyt ki a lelked,
emlékszel mindenre: víg órák, hetek, évek!
Elsatnyultan azért érzed:
ők is még mind szeretnek téged.
Komorságod kihajt, ha kapsz némi búcsúszót,
de vérzel is egyben.
Nem nyertél háborút.
A babér már másé - nézed új utódod.
És nem tehetsz egyebet,
mint mosolyogsz és adod az áldásod.
