"Sokan tartanak attól, hogy kimondják "szeretlek".
Én is így voltam ezzel eddig. Most viszont rájöttem, hülyeség. Miért ne mondhatnánk ki? Miért ne dobálózhatnánk vele? Persze ne könnyelműen, felelőtlenül, pláne ne olyannak, aki nem érdemes rá. De aki igen.. azt addig tegyük boldoggá, amíg tart. Amíg az érzés nem fakult ki, nem lágyult el, nem lett a múlté. Az, amit abban a pillanatban érzel, amikor először kimondod, megmásíthatatlan és egyedülálló. Több olyan nem lesz. Ha két perc múlva újra kimondod, már akkor is más, már akkor is több azzal a két perccel, ami azóta történt, hogy először kimondtad. Ha egy év eltelik, és még mindig ugyanannak a személynek mondod, akkor azzal az egy évvel van több vagy kevesebb a szóban. Tíz év múlva pedig már szinte kizárt, hogy az első pillanat lángjával lobog. Talán még lángol, talán még igen erőteljesen, de lehet, hogy már meg sem közelíti azt a gyomorremegést, az a szemcsillogást, azt a pillangófeelt a bőröd alatt, mint amikor először hagyta el a szádat. Megváltozik, átalakul, jó esetben nem tűnik el belőled végleg, de ugyanolyan már soha nem lesz. Vagy jobb lesz, mélyül és komolyodik, vagy elsatnyul, és eltűnik belőle az őszinte rezgés.
Épp ezért! Add meg magad, és mondd ki! Ezzel örömet okozol a másiknak, magadnak, és hozzáteszel valamit a kapcsolathoz. Hogy ki mondja ki előbb, tökmindegy. Úgysem a szó a lényeg, csak az a megfoghatatlan dolog, amit magában hordoz.
Dobálózz hát vele kedvedre, amíg tart... Sokkal rosszabb úgy visszatekinteni a múltra, hogy tudod, elmulasztottad, pedig jobb lehetett volna, mint úgy, hogy igen, bevállaltam, és ezzel szebbé varázsoltad azt az időt, amit együtt töltöttetek. Ha időközben véget ér, akkor sem veszítettél semmit. Ha viszont még a sírhelyet is egymás mellé bérlitek aggkorban, és kézen fogva sétáltok az utcán, körülöttetek az unokákkal.. akkor főleg megérte."
