Hangtalan harcos pillanat
Csendesen szárnyal a képzelet,
Ott, hol nincs más, csak én. Veled.
Halk simogatással ízleld kedvemet,
Ne rontsa el más szavad: szeretlek.
Suhantomban érzem, félelmem legyűr,
Nem adom meg magam, az átok elkerül.
Nesztelen lépdelek előre a fény felé,
Kezem fogod, jössz velem? Ki értené?
Lehetetlen, szólni képtelen, haragos, hangos gyász!
Csapjon össze haddal, álomvilággal, hol reám vársz.
Fénytelen éjben reszkető faágak közelében
Egyetlen csend van, mely nem zúg fel soha.
Nem őrzi illatod, nem tapintja tested, sötétben
Izzó világosság gyúl szívedben. Ez lelked otthona.
Magasra tör a sas, mikor börtönéből szabadul,
Repülni félelme nincs, ezt várta szelleme, még rabul.
Nincs többé cella, sem lánc, s hol a zárka?
Gyáván letört lelketlen halál, halkan síró dallam,
Vétlen az érzés, marad a szánalom. Repülj, madárka!
Itt a pillanat, győzd hát le bátran!
Óvatosan, gyengén szemedbe, ha nézek,
Látom benne mindazt, mindent, amiért csak élek.
