Holdszín
Jegesen fagyott levegő
övezte sűrűség.
Megdermedett romokat hagy
maga mögött szótlan,
tótágasát álló, riogató,
hősen harcos messzeség,
ha az út, min járunk,
szikkadt, sivatagi-kopár, sótlan.
Térül s fordul az idő,
zömök járása tompán kong,
repeszeket hullajt az ég
felől, szédítőn üde cseppeket,
s tónyi pocsolyákba
gyűjtve színét fel-felzsong,
képzelt aromássá
színesítve tisztává fakított bűnös életeket.
Reményt bodorít a varázs,
kietlen hazája nem rútul, meseszép,
s tükörré válik minden
dallam, egy teljes fényű éjen át,
melyben nem álmokat kerget
szívünk, új tintakép,
mi sarkít, ráncolatlan
borítva ránk holdszín palástját.
