Sötét folyó
Hömpölygő ár, színe mély ködbe
veszve kiált szabadon,
sekéllyé vál partja,
kavicsok törik szét felhabzó álmait,
s midőn egy halk csobbanásba fúl
az érzés fénye sorban,
elriaszt’ni készek a fák
riogó, baljóslatú varjait.
Lassuló csend, zúgva zúzza
porrá tereletlen irama
egy erőnek, mely kószál, s közben
pusztítva eszmél, a való
borostyán-kedves,
fel-lezsongó ármánya dacolva vív,
ám hiába ellene mind ékes
mondatot összetartó szó.
Sötét folyó, színe mély
ködbe veszve kiált szabadon,
forogni kezd az űr, mely születtetett, majd
temetett,
hol a zsivajgó ár
tagadatlan szunnyadna szép tóvá,
nem állhat meg, míg sorsa
él, vágya mást nem tehetett.
