Semmisség
Lágyan felzúg a csönd,
titka maga a napnyugta, tűz,
elfáradó alkony sóhaja
egész egy álomig űz,
melybe bukván a légszomjam
forrong és dúl,
ijedt könnyem hullik a
hold fényén túl.
Darabokká szaggat, olcsó
sugár nyílik mögém,
őrült bilincs kattan
mindkét csuklóm köré, s körém.
Zártan jár az agyam, elmém
kitörni kész,
de foglya már egy vágynak,
mit fel nem foghat az ész.
Belém tapad az érzés, a
kulcs meg bennem szület,
tájatlan völgyeken átcikáz
a ködízű szürkület,
áldott tapasztalat szava
véd a jelentéstől,
fontolt végtelenbe taszít,
s így mesél a semmisségről.
Szabadít egy hang, mély
suttogása felerősül,
belepi körben a falakat,
megráng éles üvöltésül,
fülem kiált, véresre hal
értelmemben a báj,
majd oltalmába kerít a
fény, s kivirágosodik a táj.
