Hajnal
Testem fáradt súlya most
még sótlan pihen,
halomba dőlt fák közt vézna, őrült harc dúl,
álmom egy ócska, üres
hithez híven
szótlan egész a sötét
sarkig fordul,
s mikor a nap pirkad rám
téves, bágyadt ívben,
majd fénye orvul-neszt’len rám csikordul,
agyam egy talált, édes
vétlen kincsen
eltűnődvén átláthat’lan ködbe
borul.
A hajnal omol körém, fala
remeg, táncol,
az éles végtelenben lelkem
hőért
sikít,
fülem új szót hall, s
zenét, mit ismer bárhol,
fentről az égből kiált, már csaknem fájót
visít.
Bőröm a csontomra fagy,
kardom a vérben gázol,
a távolba vész, hol
csillámló tükör virít,
melyre az élet buzgón ezer
törést rajzol,
tajtékokat, de bennem
útlan jövőt kiírt.
Szétfoszlottan rohan,
sebest üget tova az idő.
A fölém vonult felhő szivárvány színe oly
szép,
hogy barlangomból bátran s
gyorsan bújtat elő.
Szívembe vés a jelen,
belém új ösvényeket tép,
s míg egy sziklán állva
hallom, mit búg sorsom, feljő
hozzám szavad, hangod maga
egy tiszta tájkép,
melyre az a nap ír új
sorokat, mely még csak most kelő.
