Hangos csend
Túl hangos a csend...
Zaja dobhártyámra támad,
meging, borul a rend,
holt tóból szilaj hullám
árad,
füstölgő felleg kering ott fent,
hol amúgy angyalok
cikáznak,
s megtép egy apró kín
idebent,
amíg a lelkem lassan
szárad.
Elszáll az ima, szava nem
szent többé,
fellobog egy zászló, színe
éjszürkévé fakul.
Felvijjog egy madár... a
világ még az övé,
de szeme fénye gyengül,
sötétedik, vakul -
így zuhan le törve, s csak
bámul maga elé.
Öletlen lépte tétova lesz,
lelke bénává komorul,
szomorodó sorsa egyedül
leül mellé,
majd egy új, más útra
hívja vadul.
