Harc
Szembe fúj, őrjöng, süvít
a végtelen,
szaggatott várhalmok
romjain sétálok.
Társam utamon egyedül a
félelem,
karja lazán a vállamon,
így várok
egy jó irányt, mutasson átható
fényt,
oly ködből kivezetőt, vakítóan élest,
ezernyi álombeli varázslatos
lényt,
ezernyi elsuhanó bitang ménest.
Száguld'ni vágyom, felhőkre fel,
hol vígan szállna bús-szomorú
lelkem.
Lenézve, ha álmom újízű életre kel,
tudjam, sorsom mit
jövendölt nekem.
Sűrű lent a sötét, labirintus
arcú,
kellemetlen szagú,
rongyos-rideg.
Kételyeim nőnek, mit ér az ilyen
harcú,
tehetetlen vágyam? Szívem
majdnem hideg.
Megborzongat a tél,
kabátja szürke.
Hajam őszbe derül, szemem megfakul,
ahogy az elmúló, véges idő tükre
lassan repedezve
szilánkosra csorbul.
Reményem apadó, nem látom
a talajt.
Lábam tétovázó, gyenge
csontom sorvadt.
Valami mégis még egyre előbbre hajt,
hiába a világ, mi köröttem
elhervadt.
Aztán gyors elmúl minden
harcom.
Kiégetett belül a
részvételen halál.
Várakozásomra többé nem
reagál arcom,
áll is már a szívem… ám
felém száll egy madár.
Erőteljes, színes-szép,
élénken verdeső
röpte porvihart kavar fel
létemen,
sivatagom oázissá nyílik,
rám szakad az eső,
és immár feltekintve
érzem, újra létezem.
