Két véglet
Véletlen, váratlan éj, íze
vörös kéj, szaggató, mardosó, pusztító vágy,
könnyedén befogadó
édes-puha előre bevetett, selymesen illatos ágy.
Hűvösen cirógat, félszegen
tapint a már ismert, bársonyos lepedő,
egy tekintet tekintetembe
réved, feldúl a múlt, a nap lassan lemenő.
Reszketve lábadozik a
maradék, valamit még érő, megtépett „volt”,
jelenné válik kicsit újra,
félénken gyógyul a rávágott, fájdalmas folt.
Torzultan ölel, körbefon,
öl egyetlen képtelen, megtorpant éj,
rám borul, babonáz, fodroz
a perc, őrjítőn szép ez most, aljatlan
mély.
Megálló, időtlen hajnal köszön át
suttogón az ablakon, felkap, forgat,
telerajzolja lelkem
zsongását, él még a szerelem, szava csak hallgat.
Megfordul a világ, borzol
tüstént a mennyien ható pompás új élet,
s a tökélyből szálló köd torzul, felhővé fúl. Eggyé illan a két
véglet.
