Életem
Zsivajgó tömeg,
lankadatlan zaja megöl,
élettelen két szív szakít, egész a sírig
gyötör,
alvadó vér szárad, két
kezem gyönge,
néma kiáltásom bűneim ötvözött öröme.
Megfog az ármány, nem
ereszt el, vadul,
szelídsége átcsap,
elhullámzik vadul,
kéjetlen végtelen porrá őröl, szétzúz,
a kötél a nyakamon egyre bőszebben húz.
Tajtékosra habzik testem,
könnyek fogja leszek,
zajos utak között egyedül
ténfergek.
Nincs ki fogja kezem,
magány kísér kabán,
ötletlen kihívás tol
térdre, fakul márvány.
Részegen szikkadok,
halállá nemz az élet,
megteszem a táblán az
utolsó, igaz tétet,
s míg szalad a golyó,
elporzik vele életem,
átsegítve oda, hol ér
bármit végzetem.
