Fojt
Légszomj kínoz. Fullaszt,
hiányzik a levegő.
Ezer tűszúrás bántja a tüdőm, őrület vár.
Egyedül. Megbukott az
ösvény, világom útvesztő.
Már csak tán a szívem,
mely még a helyén áll.
Gyengén kattan az óra
siketítő gongja.
Halad a perc. Vele huny ki
az életem.
Felfogott cseppje az esőnek lelkem monotonja,
az idő nem pereg, jéggé fagy a
vermem.
Rám támad a sötét.
Gyógyító árnya mellém simul.
Álmomban átölel két karod,
érint ujjad...
De míg vágyam ekként
óhajokba tódul,
szép ábrándom hamar
hajnalfénybe fullad.
És megint légszomj kínoz.
Fullaszt a levegő.
Ezer tű foka öl, egy újabb őrület vár...
Egyedül, ösvényen, bukott
világ, útvesztő.
Szívem utolsót, hangost
dobban, végül megáll.
