Holdak

Holdak

Égitestek vagyunk az égen.

Elsuhanunk egymás mellett.

Fényesen világít utunk,

mit magunk mögött hagyunk.

Jelek egy telefirkált falon.

Szimbólumként

ragyogunk, hagyják.

Letörölhetetlen könny

egy szép, szomorú arcon.

Halkan, némán

új világért kiált.

Nyögés a csendben.

Elsöprően ívbe hajlít az ösztön.

Minden jól van. Rendben

harsog a szenvedély…

Egy igaz pillanat int. Köszön.

Erősen kifeszített lelkek.

Örömpillér egyetlen sóhajuk.

Mindig, mikor hősen fel-felnéznek,

meglátnak egy szót

az elsuhanó ajkakon.

Belénk beszél a bánat

kiolthatatlant, fájót.

Az idő nem old meg. Ha fájhat,

éljük át mélyen a nyilvánvalót.

Eggyé csavarodó felhők.

Szélsorsuk tekeri meg útjukat.

Ezek vagyunk mi.

Holdak. Csupán élők.

Semmi nem zúzza szét

forró álmunkat.

Álom

Álom

Füst, mint köd.

Lágy, mindentudó dallam.

Egy apró ölelés…

fénye nincs, csak dal van.

Szürke út.

Sok kipárnázott ösvény.

Ezernyi színes,

felszikrázó örvény.

Sejtelmes szó…

Elrejtett, halk ígéret, tusa.

Tompított sóhajok.

Ránctalan, boldog élők sora.

Zord útvesztő…

Rikoltó madarak a csendben.

Halottat ébresztő,

csaknem síron túli kegyben.

Dermedő dér.

Szél fútta, tiszta ágak.

Sugárzó nyár.

Felizzó, bevetetlen ágyak.

Reszkető kéz,

reménnyel fut végig arcomon.

Kiharcolt tét

a szóval tűzdelt étlapon.

Hiú világ,

vidáman takarózó félelem.

Kiapadt óceán,

bőven megáradó szerelem.

Az utolsó perc

Az utolsó perc

Valami végtelen fagy ölel körbe…

A hidegben látom is a leheletem.

Még alig estem be e feneketlen gödörbe,

de máris tudom; elvesztettem az életem.

A jég csókja égőn simít végig ajkamon.

Fájdalmasan préseli valami a szívem.

Soha nem tér vissza az az utolsó alkalom,

melykor még nem halál ragadta el lelkem.

Halkan ketyegve fogy el az utolsó perc.

Végül végleg megáll az idő.

Az utolsó perc… Sajnos te vele telsz.

Visszaforgatni már túlontúl késő.

Elporladsz lassan. Nem csap le ránk több éj.

Mit érezhettél, utoljára talán szerelmet…?

Szeretném kívánni. Kérem is, hogy még! Élj!

De hiába… Nem kapunk a sorstól kegyelmet.

Még egy nap, és örökre szól búcsúnk.

Belepusztulok, hogy többé nem látlak…

Megőrjít! Rajtam ég utolsó csókunk…

Tudom vársz majd… jövök. Én is ott várlak.

Csendes pillanat

Csendes pillanat

Csak feküdtünk egymás mellett csendesen.

Tenyered a hasamra simult gyengéden.

Tekinteted szelíden cirógatta a testem.

Nem szóltunk egy szót sem. Éreztem.

Mielőtt mondtad volna, tudtam a szót.

Belém ivódott, oly szépen szólt.

Lágyan sugallt felém annyi sok jót,

hogy ne kelljen féltenem a veled valót.

Szemedben láttam minden pillanatunk.

Nem akartam soha, elváljon az utunk.

Mindaddig, míg egy levegőt szívtunk,

közös lett a lelkünk, egyszerre dobbantunk.

Elhangozott néhány őszinte ígéret,

teljesen ellepett ez az élő igézet.

Szívemnek hártyáján érzem tiédet,

még mindig, bár vérzik. Az élet kivégzett.

Akarnám, ha lehet, legyen minden rendben,

karod öleljen át odakint a szélben,

lobbants lángra újra minden forró éjen...

Szeretnélek újra, magam mellett, csendben.

Kín

Kín

Álom voltál csupán?

Kemény az ébredés.

Szívem a hír után

azt várja: „Tévedés!”

De a remény halott.

Porrá őrül a lelkem is.

Melléd bújnék, holott

sírod már ágyad is.

Lüktetek legbelül.

Fáj minden emlékem.

Most ezeken kívül

nem maradt semmim sem.

Egyedül hallgatom

a csendet sok éjjelen,

nélküled virrasztom

át immár életem.

Üressé tesz a bú.

Már nem is dobbanok.

Dermedten szomorú,

ziháló sóhajok

szakítanak szerte.

Nem tudok ébredni,

bár álmomnak vége.

Veled kéne menni.

Szaporán fulladok.

Elmúlt a légzésem.

Menten belehalok -

most ez az érzésem.

Homályos köd lepi

kívül-belül testem.

Veled halt valami,

mit öröknek hittem.

Félek a jövőtől.

Léted nélkül élni?

Inkább a lelkemből

minden húrt kitépni.

Megőrzöm az arcod,

mosolyod és szemed.

Szinte hallom hangod,

s érintem a kezed.

Egy hullám csap partra.

Tényleg ébren vagyok.

Nem várok csodára.

Csak utánad úszok…

Végtelen

Végtelen

Álmomban egy óceánon jártam,

de felkelve tudtam, te tápláltad vágyam.

Hiába hűlt ki utánad az ágyam,

rögtön akartam, ugyanazt álmodjam.

Őszinte szerelmem szíved iránt zenél,

végtelen érzelmem csakis neked beszél.

Lassan letűnő hegyvonulat sem fél,

ha tetejéig jut az őt elpusztító szél.

Apadhat a folyó, a Hold is elfogyhat,

türkizkék égbolton a Nap most felragyoghat.

Tavak felszíne is nyugodtan megfagyhat,

de biztos óhajom irántad meg nem halhat.

Sosem feledem el izzó érintésed,

sem ahogy végigfut testemen nézésed.

Nem értem, de hallom elfúló kérdésed…

Akarom! – kiáltom, s vágyam újjáéled.

Reményteli áldozatom boldogan célba ér,

lelkem neked adom, nálad nem éri dér.

Hőséged elszédít, száguld bennem a vér,

éhezett óhajom téged csak egyre kér.

Jöhet bár földrengés, árvíz, vagy lavina,

megremegtet a perc, szemed szép mosolya.

Ködbe oszol minden, száll a szél fátyola,

ellep majdnem mindent közeled* bársonya.

Hadd halljam azt a szót! Mondd ki, hogyha mered,

vagy fülembe suttogd el, s létem is megreked.

Megtorpan az idő… a homok lustán pereg.

Így akarok maradni. Mindörökké veled!

* közeled = a te közeled, magyarán közelséged

Ne csak ma...

Ne csak ma…

Több száz nap van egyetlen évben,

de pont ekkor kellene, hogy szeressek?

Valentin nap… A szerelmesek dicsfényében

én inkább egyenest szembenevetlek.

Ne a naptár akarja megmondani, mit érezzek,

ne is az idő, ne egy parancs, ne rám könyörgő szemek.

Ha igazán bennem van az, és tényleg érzek,

engedtessék, hogy bármikor kimondhassam: szeretlek.

Ünnep ez, persze. Tudom, legyen jeles napja

mindazon lelkeknek, kik őszintén imádnak,

de mégis... Az illető, aki kapja,

örüljön mindig, ha átölelik, fülébe súgva: imádlak!

Piros rózsákba burkolja magát a világ mindenütt.

Megértem e szertartást, nem ítélem el az ügyet.

De gyere, szerelmem! Nézzük kézen fogva, együtt,

hogyan fakasztanak a fák tavaszi, első rügyet.

Legyünk itt akkor is, mikor mind virágba borul,

tépjen minket vad szél, vagy ázzunk az esőben,

még ha a hónap nyárra, aztán őszre is fordul,

ne feledjük, mi dobogtatja meg szívünk a bensőnkben.

Szeretlek téged. Minden egyes nap tanújelét adom.

Viszonzod a csókom, s átkarolsz szerelmes-gyöngéden.

Ez csak, ami számít. A dátum tényleg fontos vajon?

Ha igen, legyen 365 Valentin napunk egy évben.

Ágról ágra

Ágról ágra

Rőt színben tündökölsz,

az élelemért nem ölsz.

Lakhelyed fák rejtett odva,

nem ér fel oda a dudva.

Fázósan borzongsz meg a télben,

bundád szerteáll a szélben.

Apró kezeid ha diót tapintanak,

fogad nyomán a héja könnyen hasad.

Vígan ugrándozol ágról ágra,

így vársz türelmesen a nyárra.

Almod még gyenge, gombócnyi, és pihés.

Nevelésük után rád fér a pihenés.

Öleld magadhoz a társad,

fagy elől védelmezőn tartsad.

Élj szabadon, amíg csak teheted,

ne rontsa gond dolgos kis életed.

Még

Még

Mintha fulladnék, pedig jól kapok levegőt…

Mámorom szétszakít, úgy érzem, belehalok!

Bárcsak mindig így tölthetném az időt!

Ez ellentmondás… mégis legmélyemben kavarog.

Vak vagyok a vakító napsütésben,

nem hallom a csendet, robajlik az éden.

Zúgó szívem szinte sajgó lüktetésben

kíván még több ilyen izzást, ugyanilyen percben.

Nem elég a röpke, tovaszálló érzés,

akarom még. Újra kitörni a mennyben…

Pokolra kívánom a forró gyönyör végét.

Esengek, ölj meg! Vagy gyötörj még! Kérem…

Ne kínozz, tudod, hogy rád vágyom… Még!

Oldozz fel végtelen és édes öleléssel.

Azt szeretném, hogy te is ugyanígy égj!

Szédüljünk együtt e tornádóféle széllel…

Reszketek, de vajként olvadok szét a hőben.

Lázas máglya körülöttem az éj. Ég…

Csókod is tovább hevít, akarok még ebből a jövőben!

Fájóan szép. Nem fogom soha azt mondani: „Elég!”.

Leírhatatlan

Leírhatatlan

Rám ront egy ismeretlen érzés. Valami…

nem fogható hozzá konkrétan semmi.

Elbódít, mintha pezsgőt ittam volna…

s körbefon, mint egy póknak a hálója.

Sejtelmes vattába burkol. Fényt is ad.

Megmutatja a sötétből kivezető utat.

Végigsimít rajtam, érintése oly gyöngéden puha,

ha lehetne, nem válnék meg tőle soha.

Fogalmaznám, ha tudnám, de nem lehet.

Olyasmi ez, mint egy elfúló lehelet…

nem látom, de itt van. Érzem sejtjeimben.

Leírhatatlan bár, de bent lakik szívemben.

Izzani kezd a levegő. Sűrűje nagy,

mégsem illó köd ő. Tovatűnik a fagy.

Napsugár ont rám színpompás fényeket.

Neki köszönhetek most boldog életet.