Végtelen
Álmomban egy óceánon jártam,
de felkelve tudtam, te tápláltad vágyam.
Hiába hűlt ki utánad az ágyam,
rögtön akartam, ugyanazt álmodjam.
Őszinte szerelmem szíved iránt zenél,
végtelen érzelmem csakis neked beszél.
Lassan letűnő hegyvonulat sem fél,
ha tetejéig jut az őt elpusztító szél.
Apadhat a folyó, a Hold is elfogyhat,
türkizkék égbolton a Nap most felragyoghat.
Tavak felszíne is nyugodtan megfagyhat,
de biztos óhajom irántad meg nem halhat.
Sosem feledem el izzó érintésed,
sem ahogy végigfut testemen nézésed.
Nem értem, de hallom elfúló kérdésed…
Akarom! – kiáltom, s vágyam újjáéled.
Reményteli áldozatom boldogan célba ér,
lelkem neked adom, nálad nem éri dér.
Hőséged elszédít, száguld bennem a vér,
éhezett óhajom téged csak egyre kér.
Jöhet bár földrengés, árvíz, vagy lavina,
megremegtet a perc, szemed szép mosolya.
Ködbe oszol minden, száll a szél fátyola,
ellep majdnem mindent közeled* bársonya.
Hadd halljam azt a szót! Mondd ki, hogyha mered,
vagy fülembe suttogd el, s létem is megreked.
Megtorpan az idő… a homok lustán pereg.
Így akarok maradni. Mindörökké veled!
* közeled = a te közeled, magyarán közelséged
