Intek
Lassú tenger égzengő sodrása
hitványan hozza hordalékát felém,
megállíthatatlan hulláma egy kagyló
maradványát teszi óvatosan elém.
Üres a bensője, törött a páncélja,
látszik, valaha igazgyöngyöt rejtett,
akár egy kóbor szív tétova máglyája,
mi egykor őszinte szerelmet sejtett.
Sós, parti fövenyen milliónyi tüske
láthatatlan, de sok ékes karcot ejt,
mint ez az ál-élet, mely vészterhesen
lelkembe mart mélyen, és megannyi heget rejt.
Hiába hiszem a szót, oltalmazom a vágyat,
melynek te adtad reményes alapkövét,
szavad mind hazugnak szántad... Kis vigasz,
hogy nemcsak enyém ölted, hanem ugyanúgy az övét.
Visszatértem kevés, nem elég, mit adok,
éhes, aljas lelked több vért akar szívni,
csak azt nem értem, mért nem raktad terhed
sarokba menten? Miért akartál megint megölni?
Játékod tán éppoly örömeket okoz,
mint hajdan, mit kettesben éltünk át,
ám léted olyan ocsmány kettősséget hordoz,
hogy én már nem bírom, elhagyom a csatát.
Megalázó tetteiddel pont úgy mosod el érzésem,
mint a dagály, ahogy törli el feléd nyíló,
mindent elsöprő, rejtetlen érzelmem.
Ha érteném, hogy mit miért tettél,
tán felfognám a hősi igazságot,
de most mégis rossz célt értél,
s megölted vele e valóságot.
Legalább vállalnád büszkén,
mit ezzel elveszített léted,
valami olyat, mit soha többé,
nálam biztos meg már nem leled.
Miért hozta vajon hullámod a partra
e sérült gyöngyházat az ép helyett?
Ha ráébredsz hibáidra, meglátod, szívemben
marad irántad immár örökké hűlt helyed.
Búcsút intek, de nem távozom,
romjaimban mégsem gyönyörködhetsz.
Megkínoztál bár, de én nem haragszom.
Nem váltasz ki belőlem többé érzelmeket.