Holdak
Égitestek vagyunk az égen.
Elsuhanunk egymás mellett.
Fényesen világít utunk,
mit magunk mögött hagyunk.
Jelek egy telefirkált falon.
Szimbólumként
ragyogunk, hagyják.
Letörölhetetlen könny
egy szép, szomorú arcon.
Halkan, némán
új világért kiált.
Nyögés a csendben.
Elsöprően ívbe hajlít az ösztön.
Minden jól van. Rendben
harsog a szenvedély…
Egy igaz pillanat int. Köszön.
Erősen kifeszített lelkek.
Örömpillér egyetlen sóhajuk.
Mindig, mikor hősen fel-felnéznek,
meglátnak egy szót
az elsuhanó ajkakon.
Belénk beszél a bánat
kiolthatatlant, fájót.
Az idő nem old meg. Ha fájhat,
éljük át mélyen a nyilvánvalót.
Eggyé csavarodó felhők.
Szélsorsuk tekeri meg útjukat.
Ezek vagyunk mi.
Holdak. Csupán élők.
Semmi nem zúzza szét
forró álmunkat.
