Zsinórok
Életünk előre írt sorok között zajlik,
ám hiába – nem nézzük meg a strófát.
Önmagunkba képzelünk hatalmat,
míg meg nem látjuk létünk sok zsinórját.
Elképesztenek a színek, megriaszt a sötét,
a fény felé fordulva figyeljük az alkonyt;
házfalak közt imbolygó alakok, és drótok hálóznak
be mindent. Így már semmi nem ér vagyont.
Én is érzem, hogy húz. Maga felé vonz valami.
Nem értem célját, másfelé akarok menni, de nem enged,
egyre csak taszít az idegenek közé, mint
egy kór, mely csakis egészségesek közt terjed.
Láncom kétfelé tép, szétszakadok, érzem.
Több száz sebből vérzem. Kínom nem hagy már el soha,
ám ebből tudom, élek. Feladom a harcom,
odafordítom az arcom, és elnyögöm, hogy „Soha!”.
Soha nem rángathat ember, érzés vagy késztetés.
Mi bennem, belül rejlik, színjózan akarat.
Öntudatom igenis tettek alakjában teljesedik,
szakítom a láncom, ellököm a bitót, s megáldom sorsomat.
