Elment
A remény élénken él bennem.
Kérlek, várj meg, kedvesem!
Utunk kis időre szakad csak szét,
De érzelem táplálja a létezését.
Neked mégis elég a távolságból,
S a fájó, kissé önző magányból…
Így kínjaink megsokszorozódnak,
Együtt pedig szebb lenne a holnap.
Mondd, mi késztetett erre?
Merre hajtott szíved üteme?
Hogy hívhatnám újra életre,
Amit lelkünk diktált fékvesztve?
Könnyben lebegve vágyom érintésed,
Holott tudom, messze a lényed.
Hiányzol. Testem fájdalomba süpped,
És csak egy valakiért eped: érted.
