Múlt és jövő
Fájdalmam legyűr, szinte érzem,
könnyek közt porladok.
Visszakapni téged, csupán csak elbúcsúzni –
ez minden, mit akarok.
De véged. Nem vagy többé.
Ez életed zátonya.
Szeretnélek, ám ennyi volt.
Nem látlak még egyszer soha.
Feladnom, követnem téged nem szabad.
Dolgom van.
Fel kell nevelnem méhem lakóját.
Boldogan.
Őneki pedig elmondani.
Lelkünk bánatát ezáltal feloldani.
Hátraarcot vágni a halálnak,
egymást tekinteni hozománynak.
Igen. Vele enyhébbé múlhat a múlt.
Hiába, szívem így is összeszorult.
Izzik. Fáj. Sajog. Kínoz és meggyötör.
Te akartad. Te tervezted –
az ő karjában legyek boldog nélküled.
Tehát hagyom. Hagyom, hisz én is áhítom ő
jelentse ezentúl azt: gyönyör.
