Talány

Talány

Mi ez, mi kitölt legbelül?

Titkos, eddig nem ismert érzés.

Nem a legtisztább feltétlenül,

még sincs ellenemre a késztetés.

Gyapjú-puha vattába csomagolva

finoman simogat valami odabent,

kétségeimmel nem harcolva

vágyom ez ijesztő idegent.

Nem értem ugyan, de észlelem

lassan mosódó partjait a víznek,

mely tisztogatja belőlem félelmem,

így adva alapot jobb kedvnek.

Lángolóvá lobbannak sejtjeim,

mert tudom, hogy fontost élek át,

határozottan kellenek új emlékeim,

melyek megalapozzák ezt a csodát.

Rejtélyes szálakkal fon körbe

valami mágikus, csodálatos varázs,

igyekszem, hogy tükröm ne legyen görbe,

s lássam benne azt, mi táplálja a parázst.

Érzéki ingerek töltenek ki fájón,

akarom, hogy fény derüljön a talányra,

a leleplezés végül mégsem ártón

mutasson értelmet majd e gyémántra.

Örök

Örök

Álmomban végtelen

óceánon képtelen

szélben vitorláztam.

Széllel szemben

rohanvást nem bántam,

kincsem kezedben.

Talán nem pont

erre vágytam, holott

minden percem tiéd,

kell, hogy legyen

valami ok, miért

szerelmem töretlen.

Véletlen szavakkal,

rejtetlen titkokkal

fűződött egésszé

a kevés. Értelmem

hamar vált szelíddé,

s te lettél szerelmem.

Fényem

Fényem

Vakít a nap, hiába hunyom be a szemem,

bennem vagy. Nem tudom már bezárni a szívem.

Szilánkosra törtél, torzul forrok össze,

mégis kell most a fény. Az akaratom gyönge.

Éltető fény kell a világos élethez,

nem elég egy lámpa. Az igazi széphez

oda-vissza szükséges az igaz inger,

ha nem oltódik a szomj, könnyem tenger.

Minden sötétből csak fénybe van kiút,

de ha elmúlik a sugár, koszorút

kívánok a sírra, és újra megszépül

a halál. Hozz csokrot emlékül.

Homályban élt hétköznapok

nem feledtetik e poklot,

melyet a fény kialvása okoz,

ha elalszik. Minden kínt tovább fokoz.

Harcos reményem még elviseli

e félhomályt. Még picit bír létezni.

Amíg csak kicsit pislákol is az alagút vége;

megkaplak, mert adod magad; addig nem lesz vége.

Ezer darabban

Ezer darabban

Utam pora magasra csapódik körülöttem,

éreztem előre, mégis látnom kellett végem.

Már megint úgy sejtem, nem maradt ihletem…

Több ezer apró darabra tört szárnyaló szívem.

Tanács nélkül állok romjaim csapadékos halmán.

Bíztam, de tört a hit. Reményem magának is halvány.

Érdemes-e új kört pergetni kispatakunk malmán?

Van-e talán kiút? - kérdem törten, koporsóm alján.

Ha hatna a szó, bármily gyilkos is a fájdalom,

talán... de csak talán... lehetne még egy alkalom.

Lenne még egy esély felülírni bánatom,

ha igaz volna a szó, mi most csupán ártalom.

Miértek lüktetnek dübörgő halántékom mögött.

Hibám gerjesztette hibád. S ez mindkettőnket megölt.

Lehetetlen nem létezik - mondják okosan a költők,

ám egy részem halott, kínjaim nagyon is élők.

Szakítva minden bűnre hívó rosszal, haragos okkal,

mi bajt hordoz, bármi lehetséges volna sokkal.

A szál darabokban, tele szívem könnyes szókkal,

idő kell, meg erő megvívni ezzel az átokkal.

Megharcolt csatánkból győzve kikerülni az igazi. 

Egymást ettől kezdve már csak boldoggá tenni.

Közösen átrobbanni az életen, s nem félni

kísértést; jobb nemet mondani, és szeretni.

Lélekkín

Lélekkín

Nem érdekel hideg, mely egész csontomig hatol,

nem látlak rendesen, bár tudom, itt vagy valahol.

Fájdalmam vég nélkül taszigál teljesen a mélybe,

harcomnak immár kilátástalanul vége.

Ha jelentenék annyit, mint te jelentesz nekem,

bármily jó is mással, nem tennéd ezt velem.

Vérem tajtékos fodrosan távozik belőlem.

Mitől féltem, bejött. Hagytad, elvegyenek tőlem.

Emléked szívemben örökké bent marad,

akárhova is visz eztán kacskaingós utad.

Csak meg ne bánd… Tartsd meg választásod

akkor is, ha idővel talán mégsem áldod.

Minden eddig voltnál többet értél nekem,

már-már úgy döntöttem, hogy feladom életem.

Te biztattál jobban, de kételyem nem fakult,

most biztos boldog vagy. A MI, úgy tűn, elavult.

Hiába akartalak nem befolyásolni,

hogy szíved szabad legyen és így tudj dönteni,

mégis élt reményem: tán mellettem helyed,

csak te nem tartottad be remélt ígéreted.

Kegyetlen döbbenten szívem nem kalapál

többé. Ennyi volt? Könnyedén eldobtál…

Nem tudom, hogy tudnék e gyötrelemmel élni.

Napokig egész volt, miért kellett eltörni?

Hazug lett volna minden érintésed, szavad?

Ha játszottál velem, szívem most szétszakad.

Bénultan várom, hogy két szót szólj legalább,

ne így némán lökj el; ez még inkább megaláz.

Vereségem kínoz, bár tudhattam előre,

de titkon reméltem, hogy nem ez lesz belőle.

Jövőm sötét maszlag, a felhő nem tisztul,

a lelkem lassacskán, de bizton elpusztul.

Erős és intenzív szikra élt szívünkbe,

nem értem, hogy miért és mi tette tönkre…

Önvétkem belátom, bizalmam gátolt,

féltem, elveszítlek. Ez, mi megbénított.

Túlságos szerelmem már túl kiadta magát,

egy dolgot kívánnék: csak magát a halált.

Neked viszont a jót. Legyen sok belőle,

de ne áltass senkit. Mondd meg a szemébe.

Bevégzett a sorsom, nincsenek eszmények,

mik maradtak belőled: szerelmes élmények.

Tehetetlen

Tehetetlen

Próbálkozom, de nincs merszem,

tökéletesen elveszettem eszem.

Kétkedve vizslatom magam a tükörben,

torzítja a képet, holott reméltem,

nem csorbul rám ilyen átok,

inkább véget ér a bizonytalan,

s bebizonyosodik: nem hiába várok.

Képtelen remegő szívemmel

szeretem azt, ki törődött lelkemmel,

kedvesen vigasztalt túl-törékenységgel.

Most elfordult az igaz, utunk

nem ágaz talán már egybe,

kívánom hogy egyszer valaha még

érdemes lehessek e kegyre.

Én ronthattam, s hibám örökké kísér,

a jövőm kínja úgyis untalan utolér.

Bánatom teljesen letaglóz, és nem vér

színezi szívem. Inkább jeges vízzé

változó érzelem. Nem tudhatom,

merre hord bennünket a szél,

de egyet igen: tiéd a holnapom.

Reményem apró üvegszilánkjait,

nem tagadhatom arcom keserű ráncait,

megcsörgetem szívem örökké-láncait.

Kifakul a világ, botorrá válik az ész,

merész elhatározásom botlik,

térdre esik e szenvedély tüzében

testem, de össze, remélem, nem omlik.

Könnyek nélkül

Könnyek nélkül

Szárazon égnek szemeim,

elszállnak kóbor reményeim.

Kitaposott utamnak vége,

lábam nem lép többé fényre.

Szívembe magány költözött,

örömöm torz maszkba öltözött.

Nincs helyem itt most már, érzem,

félek, elvesztettem végleg kincsem.

Sajnos hamar adta el fényét

az aranyam, mint testem életét,

árnyék borult gondtalan lelkemre,

rablánc szorult rég puha kezemre.

Tudom, hiába már ezek a szavak,

a dolgokon tán úgysem változtatnak.

Mégis akarom, érezd, hogy szeretlek,

nem múlnak belőlem nyomtalan érzések.

Elfogadás

Elfogadás

Belülről remeg a lelkem,

remeg a kezem, a szívem.

Nem hagyhatom el életem,

keservesen túl kell lépnem.

Rejtőzött érzelmem nem kétlem,

tovább tombol bús lényemben.

Dermedten, tűnődve figyelem

a világot. Még mozog körülöttem.

Kiáltanék hangosan. Nem értem,

mi okozta hirtelen repedésem.

Tudom, hogy vétlen vétkeztem,

de nem látom át okát mégsem.

Az emberek jönnek-mennek át a életen,

szabadon, vagy fogolyként, kedvesen.

Múlékony illúzióként érzékelem

magamon kívül a bánatot. De érzem.

Hatalmam elmúlt. Erőm sem végtelen,

letenném a lantom. Érzem, hogy végem.

Kikacsintva e sűrű homályból kétlem,

hogy újra fellángolhatna reményem.

Zúgva omlik le a lét. Esélyem

közel sem annyi, mint hittem.

Nem súgtam volna: szerelmem;

de igaz volt minden, mit átéltem.

Lassan most térdre rogy lényem,

koporsóm hirdeti új létem.

Eljött értem a fény, s nem félem

hagyni neki, hogy kitépje szívem.

Vége

Vége

Távolodnak a léptek, megy velük a szív is.

A harag már elkerül, megértő lelkem is.

Boldogságot kívánva oldalazom

ki a világból. Hiába minden oltalom.

Magánnyal karöltve élem ridegen életem,

már ismert mozdulattal most búcsúm intem.

Hinni, remélni, tagadni szánalom,

mi érdekes lett volna, maga a fájdalom.

Nem nyögöm többé kínzóan kétségem,

szerettelek téged, ez volt a vétségem.

Elhagyom országod, sietek el tőle,

nem terhelem sorsod, tanultam belőle.

Öröm tölt el mégis, bármennyire rossz ez,

törött lelkem, tudom, így is, úgy is holt lesz.

Köszönöm az élményt, szívemben még érzem

az egyetlen gyönyört, mit veled élhettem.

Sajnálom az utat, mely megszakadni készül,

túlélem majd ezt is, mint oly sok mindent, végül.

Kívánom, erős légy, boldog és szerelmes,

minden gáttal szemben végtelen türelmes.

Küzdd le akadályod kíméletlen szókkal,

hazugságnál jobbak, ezerszer, sokkal.

Evezzünk gyors tovább külön irányokba,

ne húzzuk a búcsút, úgy szívünk szakadna.

B.Ú.É.K.

B.Ú.É.K.

Hozzanak új napok új reményt,

de ne feledjük el, a múlt mit ért.

Jövőd legyen boldogabb, mint soha

azelőtt, kerüljön minden, mi mostoha.

Fáklya mutassa fényed az új úton,

lángja - úgy tartsd - el ne aludjon!

Teljesüljenek vágyaink, álmaink

alapozzák meg boldog reményeink.

Edzzen meg jó tapasztalatod ösvénye,

hozzon sírig-szerelmet szívedre.

Tajtékozva lebegjen feletted az öröm,

kívánom, összes kívánságod sikerüljön!