Szárnyak

Szárnyak

Leírhatatlan szép, mivé válik az élet,

mikor árnytalanná simít izzó közelséged.

Lebegni óhajtok, soká, e fellegen,

s nem mással, mint veled, parázslón, édesen.

Hagyni vágyom a kínt, hogy uralkodjon rajtam,

mint ölelésed íze, mit mindig is akartam,

eltelít az öröm, nem számít más senki,

míg csókod engem éget, nem olthat el semmi.

Álmom olykor robban, torzítja a képet,

de te felébresztesz. Valóra váltsz szépet.

Zsongani kezd bőröm, bizseregni lelkem,

balzsamos szavakkal pezsdíted fel létem.

Szárnyak nőnek körém, oltalmazón, puhán,

s mennyig repítenek oly sok pokol után.

Te is velem repülsz, bár nincs, mi kényszerítne,

s nincsen ennél jobb sem, mit szívünk remélhetne.

Hit

Hit

Az élet borzalmas érzetekre képes,

elhinti a magot, hogy bizony kétséges,

jó lesz-e, ha küzdöm a reményért.

Mert enélkül hitem mit sem ért.

Végül feltámad bennem a józanság.

Egyetlen vágyam a boldogság,

s még vérzett szívem is harcolni kész.

Ha táplálják hitem, egy kicsit sincs vész.

Gyötörhet kín. Fojtogathat a hazug szó.

Erősödve érzem, ez már mind hiábavaló.

Támaszom biztos alapokkal tartja rogyó testem,

így élesztve újra néha megtántorgó lelkem.

Karod féktelenül ölel, csókod, pillantásod meggyőz.

Érzem, mi köztünk van, minden gátat legyőz.

A te szerelmed nyomán gyengül bennem a félelem.

Nem magamtól. Egyedül Neked köszönhetem, Kedvesem.

Mint egy árnyék

Mint egy árnyék

Szinte észrevétlen csend borul a lápra.

Felhangzik aztán sok ezer kis lárma,

láthatatlan forrásból származó nesz,

mely merszed fölé akaratlan félelmet tesz.

Hallgat a szív, dobbanása gyenge,

mintha csak szélébe ütne lukat a penge,

ám éle torz. Rozsdás teste gyilkolni kész,

jóval előbb, mint felfogná ész.

Még pislákol, elszántan harcol az életért,

mindaz ellenére, hogy mit sem ért

a körülötte dúló sötétből.

Kivették az irányítást a kezéből.

Megadja hát magát az ijesztő éjnek,

ami, mint egy árnyék, halála a fénynek.

Alattomos tettel taszít fekete sorsodba.

Nem bújhatsz előle, csak rögtön koporsódba.

A szivárvány

A szivárvány

Eső csepereg a tájra, 

mégsem borul homályba,

inkább megtelik sok színnel; 

hogy lásd, nézd tiszta szívvel.

Mesét költ most minden levél, 

míg ráhulló csepp végéig ér,

de nem foszlik szét lezuhanva, 

benne lakozik a prizma.

Fény törik meg a felszínén, 

e csodás, elemi tükör helyszínén,

a szivárvány millió színét rejtve, 

valami tényleg varázsosat sejtve.

Ilyen lehet, ha kinyílik a lélek. 

Befogadja magát az öröklétet,

s hogy ne vesszen el ezer fénye, 

kicsapódik a messzeségbe.

Minden szerelem feloldódik benne, 

odafordulva a végtelenbe,

nem hagyva, hogy ártó gonosz szándék 

bosszúállón összetörje létét.

Túl erős a vágy. 

Mélyen él benne akarat. 

Nem csitul, míg nem mond bús végszavat,

s ha szerte is foszlik valaha, 

nem kétséges, hogy megérte látványa.

A kígyó mérge

A kígyó mérge

Gyorsan, lesből támadó, s orv a lény.

Csodás színekben pompázó tünemény.

Embersége semmi, szépsége csak álca,

tündöklő fény alatt nincs is boldog arca.

Vágy ösztöne hajtja. Sekély a képzelet.

Gyilkolni akarja a mind több szépeket.

Tűri tán a magányt, de bensője kifordul,

meghurcolt, csúf lelke barázdálttá torzul.

Mindent sejtő áldozatra vet szorító hálót,

mérget spriccel bőre alá. Gyötrelmesen ártót.

Mégsem elég lassú gyilkos. Míg eljutsz a végig,

örömtelin nézi végig, ahogy kimúlsz vérig.

Árapály

Árapály

A Hold vonzza be a varázst.

Tengerekben szított palást

húzódik egész a partig.

Állhatatlan árral közeledik.

Nem kapkodva éri el a bokád.

Felfelé simogat. Ha hagynád,

új bőrként tapadna testedre.

Mérgezett nyílként fúródna szívedbe.

Már deréktájon jár, mikor érzed,

ha így folytatja, egy életre véged.

Mégis állsz csak. Nem is szaladsz.

Önáldozóan benne maradsz.

Felér a torkodig. Szívednek már annyi.

Hiába mód, elvész. Nem keltheti semmi.

Precízen fojtogat. Kivárja, míg megfúlsz,

addig reményt is ad… boldogan kimúlsz.

Mi az mégis, mi öngyilokra késztet?

Egy szerelem talán? Mely maga a végzet?

Láthatatlan karok ragadnak magukkal a Holdra.

Jég lesz, mi addig forrt… de megpróbálod újra.

Szilánk a szemben

Szilánk a szemben

Szúr. Tudod jól, hogy ott van.

Látod is. Egy pici sötét foltban,

de csak bentről kínoz. Szúr.

Legmélyen már a fájdalom az úr.

Fáj. Nagyítón nem érzékelhető,

mégis érzed. És sajnos ez a fő…

Beléd üszkösödik, gyötör. Fáj.

Kínzó jelenléte szívközépen talál.

Kínoz. Áttetsző kísértete kísért.

Szemet akar szemért. És vérért vért.

Aszalódásig űz, míg meg nem öl. Kínoz.

Torz lelkében zord átkokat hordoz.

Öl. Lassú mozdulattal tapos.

Közben csak egy vágy mardos…

elhajolni a szilánk elől. Öl.

De lelked bírja, romba nem dől.

Szúr. Tudhattad, hogy ott van.

Láttad is dühödt, gonosz sorsában,

zártan. Mégsem szemből támad. Szúr.

Fájdalmadra nő a sajnálat iránta. Ez az Úr.

Érintés

Érintés

Mint pille lebbent át egy titkos éjemen,

apró szárnyakkal siklott felém a végtelen,

éjkékbe merülő, szelíd fényű érzés.

Tán csak egy szellő volt az édes érintés.

Láthatatlan ködbe veszett a közel, s a távol

kinyílt. Szívemre rebbent egy kezdődő mámor,

nem átallván merészen lépegetni felém,

bódítón sejtetvén, valamit írni kíván belém.

Írt is. Oly szép melódiává kerekedtek sorai,

mint kiélt virágnak fordos, még lélegző szirmai.

Rejtjeleit megfejtvén az érzés megszállt.

Lágy érintése félelmeim közt megtalált.

Most már nincsen se félelem, se árnyak,

de tovább cirógatnak az édes lepkeszárnyak.

Belülről verdesnek, nem szabadulni vágyván,

csak egyetlen, örök, szerelmes szót kiáltván.

Tolvaj

Tolvaj

Fény után kutatva

suhansz át az égen,

szemeid pásztáznak

mindent lent a réten.

Szárnyad suhogása

lágy dallammá simul,

mígnem egy csillámra

sötét árnyad borul.

Nem gondolkodsz, lecsapsz

a vétlen áldozatra,

nem véletlen élsz úgy,

mint egy büszke szarka.

Életed a rablás,

nem számít, hogy lelkek

bánják ön-hős tetted.

Utadon tört szívek.

Ám ezek is ragyogók...

ha részenként meg is találod,

tán teljessé illeszted,

de össze nem ragasztod.

Öröm kúszik a torkodba,

lényed még többet áhít.

Ösztönöd egy: csak a lopás.

Másnak fáj, de téged csábít.

Befejezetlen

Befejezetlen

Fájón, zaklatottan kong bennem a semmi…

Szeretnék e pokoltól mielőbb távol menni.

Harcát megvívta a lelkem, mégis kiürültem.

Halottá lett minden: a testem és a szívem.

Bárcsak ez az egész egy rossz álom volna,

s az ébredés rántana vissza csatasorba…

De óhajom kevés. Magamban nyöghetem kínjaim,

és hiába nyeldesném, szétolvasztanak könnyeim.

Nehéz a búcsú. Túl mélyre ivódott belém az érzelem

eme színes kavalkádja. Ezt még az értelem

ezer hős oszlopa sem támaszthatja tovább.

Hiába vágyja minden porcikám, bár lenne még korább.

Korább, mikor érintésed lávává oldotta vérem,

mikor ölelő karodban úgy éreztem, hogy légzem.

Korább, mikor szökőárként zubogott fel vágyunk,

mikor pillanatok alatt fedett máglyává vált ágyunk.

Nem férkőzött burkunk alá soha a külvilág,

hol együttlétünk nyomán kinyílt a szívvirág.

Perzselnek az emlékek, s azt kívánnám újra,

csak még kicsit te is, gondolj velem a múltra.

Visszapörgetni nem lehet az idő kerekét,

csak megfogni a homályba vesző jövőnek kezét.

A köd még mindig itt ül rajtam, nem tágít.

Máshogy csinálnék mindent, de sajnos már nem számít.
Dadogó léptekkel haladok göröngyös pályán,

és igyekszem tanulni saját létem kárán.

Mégis, ha felnézek az égre, s szépre formázok egy felhőt,

reményem feléled. Még kicsit veled írom az időt.