Ébredés

Ébredés

Soká tartó sötét, hűvös álmodás.

Az hittem, már nem követi semmi más.

Egy sóhaj, kitört belőle a reménység,

aláírtuk csókkal, s fellángolt a merészség.

Eltűnt a félelem, tovaszálló hangjai

nem ölik a szívem, elhallgattak átkai.

Álmom immár mégsem végtelenbe nyúló,

felébredtem. Testem hű karodba bújó.

Szemem, lelkem nyitva, feléd tárul,

hitem bizalmaddal némán körénk zárul.

Örömre talált egy leláncolt, elveszett

belső vágy. Adom. Tiéd, ha elveszed.

Nem alszik el több perc, nincsenek

több bánatomban elpazarolt kincsek.

Veled ébredezem, a te erőd fűt,

elmúlt álmaimnak már a nyoma is hűlt.

Halál

Halál

Méregerős fények,

vakítanak.

Íriszt metsző, vakító fehér fellegek.

Szétrombolnak

a hosszú, sötét éj után.

Tükör is reped a fény nyomán.

Üvöltöző rémek,

megragadnak.

Morogva rángatnak a pokolba,

vicsorognak.

Félelmem irántuk semmi.

Nem bánt, ha nem kell többé élni.

Didereg a bokor,

fújja szél.

Minden remegő levele

úgy mesél,

hogy gallya aszaltan egymásnak koccan.

A remény megállt, halni. Nem moccan.

Bemarkol a szívbe

a kegyetlen,

fájót nem ismerő

orv idegen.

Tépi, marcangolja a húst, majd ölel.

Egyre fojtóbban tapad körém, nem enged el.

Szakadt, zakatoló órák,

kínzó hangok.

Gnómba fordult arcok,

vészharangok.

Eltört sorsok, csonkig égett gyertyák.

Ravatalra pakolt, fehér, rózsamintás párnák.

Némán

Némán

Ne szólj!

Halld a csendet.

Némán figyeld az éjt.

Suttogd

belül el, az élet

hogyan ír egy mesét.

Dalod

legyen szótlan,

ha öröm lejt táncot,

s ott, hol

szikra lobban,

tépjük szét a láncot.

A csend

maga a kincs,

egy pillantás is elég,

zsongón

harsogja, nincs

illúzió, csak emlék.

Tested

igaz, valót tapint

kezem. Illatod is zenél.

Csendünk

jó! Szívünk legyint.

Néma szemünk beszél.

A jövő szele

A jövő szele

Váratlanul önt el a hő,

megérzem, hogy mi a jövő,

főként ha szele lángokba tol,

és melege hosszan lelkembe forr.

Kitárom karjaim, vár rám egy nyár,

elrepülök felé, mint egy madár,

tárott szárnyaim vonzzák a fényt,

hogy magamhoz öleljem e nagyszerű lényt.

Csókod aromája szívemnek a méze,

aranyunkba szövött ötvözetnek réze.

Örökre összeköt, jó szoros pókfonál,

nem választ szét senki, csak majdan a halál.

Szeretem veled a lebegést,

árkán túlcsorduló vízesést

szabadít a nyílt óceán felé a vágyunk,

s ha mindig így akarjuk, teljesülhet álmunk.

Lomhán

Lomhán

Gyengén vonszolom magam végig

azon az útnak csúfolt, végtelen,

kővel rakott sztrádán, amelyen életem

alkonyakor se feledlek. Érezlek vérig.

Lomha gyaloglásom fáradt, mentében akadozó,

mint egy végső ölelés a bágyadt búcsúkor...

Hiányod lüktet bennem, várlak! Tehetetlenül sokszor.

Eltompít a bánat, nélküled türelmem sem adakozó.

Ölelnélek, akárcsak talán órákkal ezelőtt,

egészünk valója repítene vakító magasokig,

s azt kívánnám, bár ne jussunk soha addig,

hogy retúrjeggyel kelljen megállítani a kezelőt…

Maradni boldogan együtt, mindörökbe forrva,

s időt, mint olyat, mi csalón elválaszt,

kiradírozni a fogalmak közül. Eláraszt

a vágy. Csábosabb jövő, hogy jussak pokolra.

Holdak

Holdak

Égitestek vagyunk az égen.

Elsuhanunk egymás mellett.

Fényesen világít utunk,

mit magunk mögött hagyunk.

Jelek egy telefirkált falon.

Szimbólumként

ragyogunk, hagyják.

Letörölhetetlen könny

egy szép, szomorú arcon.

Halkan, némán

új világért kiált.

Nyögés a csendben.

Elsöprően ívbe hajlít az ösztön.

Minden jól van. Rendben

harsog a szenvedély…

Egy igaz pillanat int. Köszön.

Erősen kifeszített lelkek.

Örömpillér egyetlen sóhajuk.

Mindig, mikor hősen fel-felnéznek,

meglátnak egy szót

az elsuhanó ajkakon.

Belénk beszél a bánat

kiolthatatlant, fájót.

Az idő nem old meg. Ha fájhat,

éljük át mélyen a nyilvánvalót.

Eggyé csavarodó felhők.

Szélsorsuk tekeri meg útjukat.

Ezek vagyunk mi.

Holdak. Csupán élők.

Semmi nem zúzza szét

forró álmunkat.

Álom

Álom

Füst, mint köd.

Lágy, mindentudó dallam.

Egy apró ölelés…

fénye nincs, csak dal van.

Szürke út.

Sok kipárnázott ösvény.

Ezernyi színes,

felszikrázó örvény.

Sejtelmes szó…

Elrejtett, halk ígéret, tusa.

Tompított sóhajok.

Ránctalan, boldog élők sora.

Zord útvesztő…

Rikoltó madarak a csendben.

Halottat ébresztő,

csaknem síron túli kegyben.

Dermedő dér.

Szél fútta, tiszta ágak.

Sugárzó nyár.

Felizzó, bevetetlen ágyak.

Reszkető kéz,

reménnyel fut végig arcomon.

Kiharcolt tét

a szóval tűzdelt étlapon.

Hiú világ,

vidáman takarózó félelem.

Kiapadt óceán,

bőven megáradó szerelem.

Az utolsó perc

Az utolsó perc

Valami végtelen fagy ölel körbe…

A hidegben látom is a leheletem.

Még alig estem be e feneketlen gödörbe,

de máris tudom; elvesztettem az életem.

A jég csókja égőn simít végig ajkamon.

Fájdalmasan préseli valami a szívem.

Soha nem tér vissza az az utolsó alkalom,

melykor még nem halál ragadta el lelkem.

Halkan ketyegve fogy el az utolsó perc.

Végül végleg megáll az idő.

Az utolsó perc… Sajnos te vele telsz.

Visszaforgatni már túlontúl késő.

Elporladsz lassan. Nem csap le ránk több éj.

Mit érezhettél, utoljára talán szerelmet…?

Szeretném kívánni. Kérem is, hogy még! Élj!

De hiába… Nem kapunk a sorstól kegyelmet.

Még egy nap, és örökre szól búcsúnk.

Belepusztulok, hogy többé nem látlak…

Megőrjít! Rajtam ég utolsó csókunk…

Tudom vársz majd… jövök. Én is ott várlak.

Csendes pillanat

Csendes pillanat

Csak feküdtünk egymás mellett csendesen.

Tenyered a hasamra simult gyengéden.

Tekinteted szelíden cirógatta a testem.

Nem szóltunk egy szót sem. Éreztem.

Mielőtt mondtad volna, tudtam a szót.

Belém ivódott, oly szépen szólt.

Lágyan sugallt felém annyi sok jót,

hogy ne kelljen féltenem a veled valót.

Szemedben láttam minden pillanatunk.

Nem akartam soha, elváljon az utunk.

Mindaddig, míg egy levegőt szívtunk,

közös lett a lelkünk, egyszerre dobbantunk.

Elhangozott néhány őszinte ígéret,

teljesen ellepett ez az élő igézet.

Szívemnek hártyáján érzem tiédet,

még mindig, bár vérzik. Az élet kivégzett.

Akarnám, ha lehet, legyen minden rendben,

karod öleljen át odakint a szélben,

lobbants lángra újra minden forró éjen...

Szeretnélek újra, magam mellett, csendben.

Kín

Kín

Álom voltál csupán?

Kemény az ébredés.

Szívem a hír után

azt várja: „Tévedés!”

De a remény halott.

Porrá őrül a lelkem is.

Melléd bújnék, holott

sírod már ágyad is.

Lüktetek legbelül.

Fáj minden emlékem.

Most ezeken kívül

nem maradt semmim sem.

Egyedül hallgatom

a csendet sok éjjelen,

nélküled virrasztom

át immár életem.

Üressé tesz a bú.

Már nem is dobbanok.

Dermedten szomorú,

ziháló sóhajok

szakítanak szerte.

Nem tudok ébredni,

bár álmomnak vége.

Veled kéne menni.

Szaporán fulladok.

Elmúlt a légzésem.

Menten belehalok -

most ez az érzésem.

Homályos köd lepi

kívül-belül testem.

Veled halt valami,

mit öröknek hittem.

Félek a jövőtől.

Léted nélkül élni?

Inkább a lelkemből

minden húrt kitépni.

Megőrzöm az arcod,

mosolyod és szemed.

Szinte hallom hangod,

s érintem a kezed.

Egy hullám csap partra.

Tényleg ébren vagyok.

Nem várok csodára.

Csak utánad úszok…