Lángtánc

Lángtánc

Némán mered körénk az éjszaka,

csendje botorkálva hasít fényeket.

Egymást vigyázva ölel a képzelet,

megrendül nappalunk ékes alkonya.

Betakar a homály, teste bársony,

ránk visít egy tündérszerű rém szava.

Nesz nélkül, suttogón tör elő a láng,

szép szelíd pattogása enyhít az éjjelen.

Mind a ketten rámeredünk a fényére éberen.

Visszamered egy éles, éhes szempár ránk

a kósza tánclépések zenéje ütemén.

S az éj teste bíbor szenvedélyízűvé ráng.

Felfedezem a tekinteted, kéjjel nézel.

Lehunyt szemekkel is látni véllek, ölelsz.

A fel-felcsapó lángnál is magasabbra emelsz,

karod, érintésed... mintha bekennének mézzel.

Átélem a tüzet, benne táncol testünk, lényünk.

Lánggá válunk. Minden mást az égő máglya vég'z el.

Fények kékben

Fények kékben

Puha test, a bőr sötétben.

Láng'ló szemek őszi éjben

felvillannak távol, kéken,

halk nesz csillan messzi szélben.

Apró léptek zajos dalban,

tompa árnyak vörös borban,

úgy táncolnak, pár a párban,

mint a szavak holt mondatban.

Remegő kéz, ölelésben,

bágyadt lelkek szendergésben.

Örvény-szemek égő fényben,

mint csillámló víz tengerkéken.

Palást lebben, dühöng árban,

szél is rezzen, füst a tájban.

Rohamló jég borzaszt bátran,

kitartásunk még sincs árnyban.

Napszítta ég, ringó ének,

örök tüzek égig érnek.

Jég otthona vérző télnek,

veled együtt, kékben fénylek. 

Igazi szerelem

Igazi szerelem

Lepereg a lomb, és lassan siklanak a felhők.

Véget ér a domb, magában ölel alant völgyet.

Mint egy régi gong, amikor meghirdet jó jövőt,

úgy ölelsz át te is, gyengén, szíved hívta hölgyet.

Megigéz a csókod, hűvös pezsgőt hint az égre.

Úgy perzsel a szemed, s az érintésed bódít...

Tűzzé válik jegem, veled, most és mindörökre!

Ez végső óhajom, mely nem álom, de számít.

Veszejtsen el tenger, szél pokla ragadjon!

Nem ámít már talány, biztos az érzésem.

Felfogtam lényegét, az élet nem magányom,

te támasztottad fel feladott reményem.

Hamuból lett ékszer, nem foszt tőle semmi.

Célja önzésemnek te vagy csupán, közel

veled, nálad, hozzád bújni, melletted lenni…

Ez a boldogságom, s az, ha lelked ölel.

Túl messze

Túl messze

Nem ölelsz át éjjel,

nem látom mosolyod.

Szomorú a reggel,

mert nem érzem illatod.

Messze vitt az utad,

tőlem nagyon távol.

Hogyha rajtam múlna,

rád találnék bárhol.

Hiányzik a bársony

bőröd tapintása,

hiányzik a holnap,

a távol elmúlása.

Tőled dobban szívem,

minden gondolatom te vagy!

Melegséget érzek,

hisz elűzöd, ami fagy.

Elolvad a jég is,

ha közelséged perzsel,

le sem tudom írni -

hiányzol - e verssel.

Szélcsend előtt

Szélcsend előtt

Sistergő éjszaka. Sötétlő vágyak otthona,

hol tornácra taszul a képzelet. A végzetet

nem fűti rossz árnyak ostroma. Újabb korszaka

a kéjnek. Csontig hasító, féktelen szép ének.

Megborzonganak az árnyak. Reszkető ágyak,

vörös-feketeszín oltár. Vágyam élénken csak te voltál.

Halk dallamból nyílik, majd dübörgőn körénk siklik

buzgón ez a mámoros álom. A reggelt kicsit sem várom.

Kitör a tűz. Dühöng, szétmarcangol, a végsőkig űz

a vihar fájón. Mégis akarom még, tisztán, ártón,

nem kelti félelmem elsöprő ereje. Ez az eleje,

vadul maga alá teper – a kín, s pihegő sóhajt lehel.

Küzdő testű, szobormerev szívek. Szép’ az ívek,

mivé hajlít a jó, olthatatlan, és csak nekünk való.

A szív is zaklatottan dobban, de még, még egyet lobban,

új lángra kapva merészen ég. Ez ordítjuk némán is: még!

Nem csillapul hamar parázs. Ez a varázs

él, míg nem jő a pirkadat. A hajnal kisarjad,

a vihar se vészesen zeng. Halk hang cseng,

suttogva beszél. Lelkünk szemeinkkel mesél.

Szélcsend söpör át a tájon. Kimerülten az új éjt várom.

Végzet közben

 Végzet közben

Feléledő árnyékok alakja fonja ezüst fényét a Hold köré,

s színek lelke szólal, ábrándos-boldogat kiált a csend.

Örömöt simít egy tenyér puha bőrre, halk érzése jóval

kecsegtetőbb, sokkal tarkábbá tesz éjet, mint unalmas rend.

Magasra nyúlik az árnyék, karja elér lüktetve pulzáló szívemig,

köré cirógatja néhány csontos ujját, úgy jegesít a hője!

Kitörli belőle a megszokottság pusztán villogó ármányát,

s újjal tölti tele. Büszkévé lelkesül fel a létezés napnyi fénye.

A homokba bottal karcolt nevet elmoshatja egy vetődő hullám,

mégis csodás a pusztulás. A bőr alá tintával írott szeretet

elmoshatatlan éget, lángol, mint gyertya féktelen tánc-árnya.

Vagy lepke szárnya, mi a lámpafénynél ég  meg, de hősen kér újabb szeletet.

Titkon rezgő láncok, erősen és szakadatlan fűznek elvarratlan össze.

A homály csak egy kósza eszmény, illan, mint az álom.

Végzetre találva, míg a tüdő izzó sóhajtásra képes,

sem előtt, sem után, annál inkább közben lelem meg a párom.

Az élet megy tovább

Az élet megy tovább

Egy hang, mely a csenddel bűvöl el,

két kar, mi ölelésre ölelve felel,

egy arc, mely szívem mélyén mindörökké él,

és az a szív, mely szívből csak nekem zenél.

Egy szó, amelynek tartalma igéz,

egy édes éj, ami mindent felidéz,

egy kéz, mely gyengéden ringat el,

és az a nap, mely többé már sosem kel fel.

Egy múlt, mely emlékekkel áld,

egy kép, mellyel emlékezem rád,

egy nyár, amikor minden úgy volt szép,

ahogyan volt, és már sosem foszlik szét.

Az év, melynek napja csak pereg,

s a lét, melyen át búsan kecmereg

a vágy, hogy bárcsak lennél még,

de így, nélküled már hogy’ élhetnék?

Ijesztő a tény; tested nem ölel át már,

se fény, mivel lelked végleg tovaszállt.

De a szó, te súgtad, bennem él tovább,

mégha nem is jó, az élet csak megy, megy tovább.

A szemed

A szemed

Látom, tükör. Cserép

nem sebzi. Tiszta.

Végtelen lagúna kies,

őszi-barna partja.

Vonzza lábam nyomát.

Beléd lép a sorsom.

Kéz a kézben. Veled

együtt élem álmom.

Örvény dúl. A mély

olyan hívogató. Tüzes,

fény-csábító. Éles éj,

csend hasítja. Édes.

Gyönyörök füstje lep

mindent be, mi izzik.

Lusta mosoly némán

összes szavad súgja.

Visszasúgom mélán,

míg szemed is ordítja;

forduljon el átok, magát

szégyellje el. Búja

múltat feledve bújjon el.

Végtelen, mint az óceán,

szemed mélye leránt

magához, jő az elán,

szédít, s nem bánt,

szelídíti lelkem.

Reád gondol mindig

érted pezsgő szívem.

Hordoz a szél

Hordoz a szél

Felhőkön taposva közelít, felém suhog.

Odakinn a fák közt búsan egy öreg bagoly huhog,

szeme villanva vadássza rejtőző áldozatát,

majd hangtalan lecsap, s elejti vacsoráját.

Rám is így tör, orvul, mert kivédhetetlen

az érzés, miről már-már azt hittem, lehetetlen,

ám egy óvatlan perc titkos aromát fújt felém,

izgalmasan pompás, pikáns élvvel bújva belém.

Tenyerén hordoz a szél, magasba repít az álom.

Mindenhatóvá válik közelsége. Arra vágyom,

fokozza még örvénységem, s bódítón szálljak égre,

azzal együtt, kit valós társként kaptam, végre.

Forduló

Forduló

Mikor a nap vált múlandóan éjre,

vagy ahogy a test lesz megteremtve kéjre,

egy pillantás húz sötétből a fényre,

s karod ölel, csókod izzít ismétlődve végre.

Ezer selyemszirom simít kínzó vágyba,

s míg telik óra, hét vagy év vesz táv’ba.

Reszket kezem, érint, bedob a máglyába,

lelkem kiteljesül. Nem húz a pokolba.

Türelmetlen késztet, fordulót int naptár,

millió kis öröm, mit te is tőlem kaptál.

Titkos vágyam szabad, szárnyat bont a madár,

magával elragad, mint egy halál akár.