Nyár előtt

Nyár előtt

Ócska porrongy lyukasan néz ki az ablakon,

élettelen hever a göröngyös párkányon,

siető embereket lát lent az utcákon,

csak én nem rohanok. Kábán fekszem szétdúlt ágyamon.

Szaladóvá lesz az idő, reggelből éj hasad.

Töprengő gondolat ül meg, méláz a nap alatt,

oda nem illő kép, egy bástya dől, úgy marad,

fektéből sosem kel föl, tornya rommá szakad.

Daccal vív a vágy, lendülete széllel táncol,

homlokra a bánat szörnyű völgyet ráncol,

míg nem bomlik ész, mit feldúlt elme sáncol,

s hiába szív, mely örök boldogságért harcol.

Telet vált nyár, igézet bűvöl, foglyul ejt,

a párkányon a porrongy arról mit sem sejt,

hogy már én is szaladni vágyom, az idő lejt,

majd rám nyit egy mosoly, ezernyi titkot rejt.

Megfagyva

Megfagyva

Nem mozdul semmi.

Csillog minden. Sok a jég.

Hogy kell felolvadni?

Nem tiszta teljesen a kép.

Belep a hófehér,

fagyasztó valami.

Nem mozdul tőle semmi,

pedig csak sóhajnyi.

Tükörféle visszhang.

Borús, hideg esték.

Egy baljóst zúgó harang,

mit soha nem keresnék.

Jeges-sima utak,

harcolatlan álmok.

Lépés, felé a végzetnek.

Morgó sínek közt állok.

Nyugodt a levegő.

Nincs kar, visszarántson.

Zokog halkan egy hegedű,

s lidérc jön, hogy ártson.

Villámot hasít az ég,

megfordul a bolygó.

A mozdonyon nincsen fék,

száguld felém a golyó.

Megfagyva várok rá,

tán rian tőle a páncélom.

De csalódás ér. Hat rá

erős, riasztó árnyékom.

Sajnos nem jó gyilkos,

meghagy így, nyomorún,

fagyos felleget sem elmos,

hadd víjam tovább háborúm.

Séta

Séta

Lelassult körben a világom.

Olyan az egész, mint egy álom,

de tudom, az ébredés túl közel.

Ám addig állj, még sétálni kell.

Nem rohanok együtt szaladó csordával,

inkább csak követem, ráérős tempóval.

Az élet oly' rövid. Hol álljak meg benne?

Vagy hová siessek? Nincsen sok értelme.

Ráér most az időm, mert én tettem ezzé.

Megfordul a holnap, más nem is értené,

csakis azok talán, kik velem sétálnak,

elhajtják ritmusát e zavaros világnak.

Én meglátom a kincset, nem elfutok mellette,

inkább leguggolok, tűnődve megnézve.

Hogy jött ide vajon? Hogy vehettem észre?

Hisz kicsit sem csillog, sőt, tompa a fénye.

Ugyanott taposok, hol sok ezren előttem,

miért lehet mégis, hogy erre még nem jöttem?

Minden út oda hajt, hol meglelem a reményt,

csak érjek bizton oda, ahol láthatom is az éjt.

Hosszú nappalaim tőled tolnak távol,

pedig csodás lenne, csak veled és bárhol.

Ne siessünk messze, van időnk hajnalig,

vagy amíg a varázs bennünk így virágzik.

Majdnem halál

Majdnem halál

Dúlt árnyak cikáznak át végtelen éjeken,

s zúgó szél süvíti álomszemű énekem.

Félelmem szívembe mar, sóhaj szaggat,

az élet vállaimra irtóztató terhet aggat.

Szép színű kincs gyémántosan körém ragyog,

egy új hajnal az ablakon be reményt ragyog,

ám megrogyott hit bússá, koszba, sárrá tipor…

A sors tovább űz, kétes lángú tűzbe sodor.

A megfogyó perc megalázó csapást mér rám,

az idővel fut versenyt sápadt, szürke vénám,

míg egy változó íz lassan megmérgez, szív,

magával ragad, és nyílegyenest a jövőbe hív.

Lelketlen szó sújt le, dobhártyám összeroppan,

testem minden ínja szakad, létem belerokkan,

és majdnem halál, mely tusám üres táptalaja,

de még élek. Megsuhint szárnyával az éj madara.

Egy napsugár cirógat

Egy napsugár cirógat

Feneketlen a boldogság,

melybe együtt veszünk,

nem számíthat a valóság,

míg mi együtt leszünk.

Mintha álmodnálak,

mintha te volnál a csoda,

de nemcsak alva látlak,

ébren fűt mámora

e mesebeli éjszakának.

Tovább tart, mint a pirkadat.

Pezsgő íze a napsugárnak,

amikor rám fújja egy fuvallat.

Szívemnek-lelkemnek hívogató balzsam.

Kábítóan siklik bőröm alá a mágia,

akár egy fülbe kúszó dallam,

akár egy szép, cirógató ária.

Nem tompíthat el semmi,

lángol irántad a vágyam.

Te öntöd testbe mindazt,

mire életem során vártam.

Halhatatlan a képzelet,

vakít, süketít a gyönyör.

Te hoztad rám a végzetet,

mely holtig édes-keserűen gyötör.

Szenvedélyre fakaszt

az egy cirógató napsugár.

Felhőkön át is perzsel,

zamata közel. Itt vagy már...

Hideg hangok

Hideg hangok

megtört sor mögött csend

nem szól a szó

mutogat csak az est

hangtalan jó

árnyék vonul a mezőn

égszín-füstös felleg

talajra lepingált öröm

szava némán fellebeg

monoton vihar érkezik

az éj teste mesél

rémálom-csapda vétkezik

lidérces duett zenél

hőségre vált a hűvös jég

pokol dalol kábán

fülledt bársony az ég

talpalatnyi helyen állván

mostoha kincs, pora való

kietlen csúf arcra mered

nincs több élő, a világ haló

lesújt a pajzs, a test didereg

Egy év

Egy év

Egy túl halk suttogással indult,

fülem még nem hallotta szavad,

az időnk lassan tovacsordult,

az utunk más irányba haladt.

A hangod nem érintett többet,

életünk más-más mederben folyt,

de ez csak tovább gyötört téged,

félő volt, sorsod hamar megfojt.

Aztán egy kínzó nap kelt fölénk,

villáma percek alatt sújtott,

egyforma gyászt rajzolt fel körénk,

de halvány szalmaszálat nyújtott.

A szalma tűzzé gyulladt, lángolt,

pár éjjel kéjt szított fel bennünk,

s bár izzó pillanatunk harcolt,

nem tudtuk, merre kéne mennünk.

Csöndes hangod nem értettem tisztán,

szívem felsajgott mélyemben,

el még csak néhány nap múlt pusztán,

de a kín perzselt lelkünkben.

Így teltek napok, a való

egy kisebb rést szakított köztünk,

míg aztán ki nem nyílt egy ajtó,

mögé már kéz a kézben léptünk.

Ezer lánc lassan nőtt fel körénk,

kalitkánk hamar a mennyé vált,

majd az élet némi reményt

addig-vak szemünk elé tárt.

Együtt botladoztunk tova,

máig sem lanyhult az érzés.

S bár megmarad sorsunk múlt-foltja,

miénk a jövőnk, e hazatérés.

Szívdobbanás

Szívdobbanás

Regényes patak csordul, vízeső s szél belém mar,

ez elmosódó zaj lüktet át, ölel kar,

majd halk hangunk dúl, összecsobban, omlik fal,

és lelkünk szava szótlan csendül, némán vall.

Egy szendergően álmos, édes, kies kép,

amely most utat mutat felém, lassan rám néz épp

két szemed, borostyánja telít, tested felém lép,

nem üres szavad suttog, zöng és bennem helyet tép.

Fülem alatt lüktet, halk, de dobbanás,

altatómmá varázslódó, boldog hallomás,

megrezgő mellkasodból körém növő forradás,

s érző tekinteted által mesélt forró vallomás.

Tavasz

Tavasz

Múlik a tél. Még sápadtan lépdel nyomában a tavasz.

Nyugodni tér a jeget rengetően hosszú, s ravasz,

szunnyadt világot teremtő, ősi, fehér gyilkos.

Hava alatt még él a világ, és szárnyakat bont. Titka titkos.

Ünnepes színesbe öltözik fel minden, táncra perdül

a lét, édes ízekbe fordul a fakóan keserű, s derül

rajta már csak az olvadó rútról szépre igézett ítélet.

A csodás halott fagyból tavasz kerekedik, ígéret.

Jelek

Jelek

Hangos hang hajt homályos hegyekre,

rejtett romokat rajzol romlottan rőtre,

s szél suhog szilajul, segítségért szólva,

bánatos borostyán búja bűnbánata.

Pintyek pendítenek pogány pillanatot,

árult, árvult árnyak áld'nak ámulatot.

zenét zöng zajtalan, zendül zörgő zárja,

utad unalmatlan utam untalan uralja.

Gyenge gyöngyfény-gyönyör gyötör,

festett felleg fú'ja félőn felém fötör,

neszelt nesze némán nemmé némít,

telít, támad, támaszt, teljesebbé térít.

Léptem lágyan lomboz, lombok lábaihoz,

megfoszt magányomtól, mágiáz magához,

ékszeresen égő, éji, ékes égen,

velőtrázó-vadul vígan vidul, végem.