Egy év
Egy túl halk suttogással
indult,
fülem még nem hallotta
szavad,
az időnk lassan tovacsordult,
az utunk más irányba haladt.
A hangod nem érintett
többet,
életünk más-más mederben
folyt,
de ez csak tovább gyötört
téged,
félő volt, sorsod hamar
megfojt.
Aztán egy kínzó nap kelt
fölénk,
villáma percek alatt
sújtott,
egyforma gyászt rajzolt
fel körénk,
de halvány szalmaszálat
nyújtott.
A szalma tűzzé gyulladt, lángolt,
pár éjjel kéjt szított fel
bennünk,
s bár izzó pillanatunk
harcolt,
nem tudtuk, merre kéne
mennünk.
Csöndes hangod nem
értettem tisztán,
szívem felsajgott mélyemben,
el még csak néhány nap
múlt pusztán,
de a kín perzselt lelkünkben.
Így teltek napok, a való
egy kisebb rést szakított
köztünk,
míg aztán ki nem nyílt egy
ajtó,
mögé már kéz a kézben
léptünk.
Ezer lánc lassan nőtt fel körénk,
kalitkánk hamar a mennyé
vált,
majd az élet némi reményt
addig-vak szemünk elé
tárt.
Együtt botladoztunk tova,
máig sem lanyhult az
érzés.
S bár megmarad sorsunk múlt-foltja,
miénk a jövőnk, e hazatérés.
