Majdnem halál
Dúlt árnyak cikáznak át
végtelen éjeken,
s zúgó szél süvíti
álomszemű énekem.
Félelmem szívembe mar,
sóhaj szaggat,
az élet vállaimra irtóztató
terhet aggat.
Szép színű kincs gyémántosan körém
ragyog,
egy új hajnal az ablakon
be reményt ragyog,
ám megrogyott hit bússá,
koszba, sárrá tipor…
A sors tovább űz, kétes lángú tűzbe sodor.
A megfogyó perc megalázó
csapást mér rám,
az idővel fut versenyt sápadt, szürke
vénám,
míg egy változó íz lassan
megmérgez, szív,
magával ragad, és nyílegyenest
a jövőbe hív.
Lelketlen szó sújt le,
dobhártyám összeroppan,
testem minden ínja szakad,
létem belerokkan,
és majdnem halál, mely
tusám üres táptalaja,
de még élek. Megsuhint
szárnyával az éj madara.
