Szívdobbanás
Regényes patak csordul,
vízeső s szél belém mar,
ez elmosódó zaj lüktet át,
ölel kar,
majd halk hangunk dúl,
összecsobban, omlik fal,
és lelkünk szava szótlan
csendül, némán vall.
Egy szendergően álmos,
édes, kies kép,
amely most utat mutat
felém, lassan rám néz épp
két szemed, borostyánja
telít, tested felém lép,
nem üres szavad suttog,
zöng és bennem helyet tép.
Fülem alatt lüktet, halk,
de dobbanás,
altatómmá varázslódó,
boldog hallomás,
megrezgő mellkasodból
körém növő forradás,
s érző tekinteted által
mesélt forró vallomás.
