„Óda” a fájdalomhoz
Átcikáz bőrömön, megreszkettet a
kín,
megbénítja tüdőm, úgy érzem, szakad egy
ín,
majd percnyi bársonyos
pihenő sújt, s illan,
haldokló türelmem néhol
még fel-felvillan.
Végeérhetetlen örvény,
vagy majdnem annak tűnő,
kanyargós utaknak
színkavalkádja lesz szembeötlő,
ám addig húsomba hasítva
fáj, és torzul a kép,
szemem nem lát még előre, fényt sem, mely szép.
Bontakozó virág lassan
színesedik, szirom
kinyíllani készül, ezt még
talán bírom,
de sötétem nem apad,
mérgez a fájdalom,
csaknem csontom hasad,
gyötrelmem borzalom.
Aztán hirtelen vált napra
a hűs,
láthatatlan éjjel.
Megtelek teljesen
fél-megkönnyebbüléssel,
de már tudom, hogy lépek
még hasonló csapdába,
hol végtelennek tetsző a kínoknak ezen árja.
