Erdei csend
Távoli visszhang csak a
város zaja,
épített világnak
betonvonulata,
„civilizált élet”
karikatúrája,
modern népmeséknek
gúny-kálváriája.
Az erdő a csend. Szótlan dallama
minden, mit zeng
madaraknak hada,
szél suhan a fák közt,
patak csobogása,
tiltott vadvirágok
gomolygó illata.
Lágyan rezzen bokor,
régvolt tavasz ébred,
meg sem látom olykor, szemem
ködbe réved,
de attól még itt van, hív
jele, nem téved,
lelkem, ha beléptem, új
világba éled.
„Mi vonz ide mindig?” –
hitetlenül kérded,
ámde te is látod, ha ízét
belélegzed.
Rabjává tesz színe, vele
lüktet szíved,
s eggyé váltok nyomban, tőle zubog véred.
Itt nem rohan sem idő, sem óra mutatója,
én sem futok tovább,
elragadott titka,
nem kísérthet többé a
világ ezer átka,
nem foszthat meg ettől semmi fénynek árnya.
Csak a csend van és én.
Csak erdő moraja
az, mi leül körém, rám
fonódik karja.
Átitatja lényem,
felpezsdít a dala,
s bár visszakér az élet,
az erdő itt vár újra.
