Nyár előtt
Ócska porrongy lyukasan
néz ki az ablakon,
élettelen hever a
göröngyös párkányon,
siető embereket lát lent az
utcákon,
csak én nem rohanok. Kábán
fekszem szétdúlt ágyamon.
Szaladóvá lesz az idő, reggelből éj hasad.
Töprengő gondolat ül meg, méláz a
nap alatt,
oda nem illő kép, egy bástya dől, úgy marad,
fektéből sosem kel föl, tornya
rommá szakad.
Daccal vív a vágy,
lendülete széllel táncol,
homlokra a bánat szörnyű völgyet ráncol,
míg nem bomlik ész, mit
feldúlt elme sáncol,
s hiába szív, mely örök
boldogságért harcol.
Telet vált nyár, igézet bűvöl, foglyul ejt,
a párkányon a porrongy
arról mit sem sejt,
hogy már én is szaladni
vágyom, az idő lejt,
majd rám nyit egy mosoly,
ezernyi titkot rejt.
