Magány

Magány

Sötétben, egyedül, csak a csillagok fényében létezem.

Önhibámon kívül, de néha előfordul, hogy vétkezem,

s ilyenkor félek, egy apró, szálkás fabatkányit sem ér az életem,

szerencse sehol, a reményem holt. Magam köré fonom két kezem.

Eltaszít a jóság, tükröm szilánkjaiba nézve nem engem látok,

sokkal inkább valami torz, fénytelen lényt... Ijedten felkiáltok,

hangom a csendbe olvad, mint az aszfaltba a kátrány. Átok

ül rám, körém kanyarodik, szorít... De általa sem érzem, hogy látok.

Dúlt vakságom magányomba fullasztja az éjszakai létem,

egyedül vagyok annyira, hogy én magam is megriadok, féltem

borongósra felhősödött, viharos világom. Valaha még éltem,

de hogy élek-e még újra… Ezt perpillanat rombolóan kétlem.

Egy könnycsepp

Egy könnycsepp

Egy könnycsepp gyűlik bennem,

mélyen, gyilkolni akar a védtelen,

őrjöngésig gyötört, kínzott lelkem,

s érzem, könnycseppem reménytelen.

Egy könnycsepp tolong a szememben,

majd kifordul belőle. Véletlen,

hibátlan hibák hibára halmozva hiába

gyóntatnak. Az élet túl kegyetlen.

Egy könnycsepp szalad le arcomon,

karcolt, feldúlt szívem romokba hull.

Ma is, túljutva kikerülhetetlen harcokon,

levegőm cseppje fogy. Halálosan elfúl.

Egy könnycsepp szárad el bőrömön,

lázítva létem. Bár szabadultam súlytól,

a nyoma mindörökké börtönöm,

s egykori örömöm retteg egy jövőbeni újtól.

E könnycsepp száguldoz a véremben,

magába zár, néha érzem is, hogy’ burkol,

némán reszket még, vibrál a csendemben,

s nyakam köré rojtos köteleket hurkol.

Egy könnycsepp. Ennyi az emlékem.

Szívembe mar, nagy sóhajnyit sírok.

Életem részei maradók e könnyben,

de kiváltói ma már nem mások, mint sírok.

Útvesztő

Útvesztő

Bojkottot hirdet a varázslat ma éjjel,

éber észlelésem fon tört karokat körém.

Ki egy útvesztőben kimerülten tér el

térképétől, csendben, ne lepje meg födém.

Fejem fölött ível ezer csillag képe, hamvas,

dermesztő sikollyal reccsen nagyot egy ág,

szemem a sötétben e neszekből olvas,

hogy kiutam lámpása vak síkon vezessen át.

Riasztóan árnyalt, szellemfútta szélben

szakadatlan botorkál előttem a remény,

s égi pillantással, nyári-forró télben

megrajzolja utam, míg szét nem oszlik a fény.

Térdre löknek álmok, hajszolt ábrándképek,

elaludt a fáklyám, a füst ártón bekerít,

mígnem egy új céllal búim megremegnek,

hangod belém surran, s megláttatod a hírt.

Csaknem érzem karod, ölelése lángol,

nézem némán szemed, elmeséli a jót;

ujjad megcirógat, s új térképet rajzol,

zárt szájjal suttogod a megfejtenivalót.

Lelked rózsaszirma óvatos illattal

könnyesztő permetet szitál rám és elém;

én ez utat követve, becsukott pillákkal

követlek el addig, hol már te jössz felém.

Hajnal

Hajnal

Gyorsan dörren rám a reggel;

magamba szívom hűvös illatát.

A robajlón vörös ég, nem zörej,

mit hallatott magáról egy álló éjen át,

s míg füstös pezsgőszínné fakult a képzelet,

fakó a dallam is, mi álmomból kikísér.

Tótágast áll még a kishitűvé dermedt,

féktelen rám kúszó, márványos szemű dér.

Nyújtózva tárom a sugárnak karjaim,

ujjam csak halovány árnyékába botlik,

de nem hűtöm jegesre ásító könnyeim,

már közelről eszmélem, ahogy a nap felfénylik.

Hagyom, beburkoljon, átlátszó köntöse

körém kúszva kápráz, bőröm felborzolja,

s midőn a hajnal lehajló üstöke

pukedlizik, s messze táncolva oldja

ki béklyóim, levetem láncaim, én is fellibbenek.

Magam mellé nézve riadok vigyázzba...

Hiába, bár késő, még csak most döbbenek,

Te voltál, ki végig álmomat vigyázta.

Végtelen út

Végtelen út

Séta síri csendben, üres a város.

Lámpák fénye kísér, de mind álmos,

ahogy árnyékot vet némelyük ereje.

Tapogatózom, hol lehet az utcám eleje.

Talpig elönt az éj, magába szippant teljesen,

nem kísért meg több mély, áthatóan izzó érzelem.

Magam megyem az utam, ösvényem széles.

Mögöttem jön a Hold, udvara mézédes.

Szikkad, fülled a csend, ódája szomorú,

lehunyja szemeit a fán a bús varjú.

Tompa bizsergésem éltet, még akarom!

Nem habozok tovább, kinyújtom a karom.

Ujjam embert tapint, bőre perzselően hevült.

Hasonló lázam ég, szinte már idült.

Megremegek, gyors egy szellő ölel.

Körém omlik az út, a vége nem enged el.

Misztika

Misztika

Foltonként telik az éjszaka...

Ez minden nap buzgó végszava,

akár az év valamelyik évszaka,

ha rásüt egy érzés is... misztika.

Bűbájjal telt, homokóra szemek...

Kimondatlan szavak, néma szelek,

zabolátlan küzdő, boldog felek,

éjsötétre váltó, bő nappali fények.

Torkos, pezsgő, hűségedző rémek,

az éjszaka zenéi, őrült, hamis lények,

megadó énekek, eltolvajlott tények,

mágika, varázslat. Jóért síró könnyek.

Békességben telő, holdfényes éjszaka.

Egy sohasem szűnő ölelés végszava,

követi az érzés, hű szolgasors évszaka,

ám örökre valós... nem baljós. Misztika.

Káprázat

:)

Káprázat

Csillagokat szór rám egy tengernyi képzelet.

Valósággá válván el sem hiszem, hogy én veled,

itt és ekkor, őrjítő édes, megfoghatatlan szorosan,

egy pillantásba feledkezve repülünk a földön, boldogan.

Reményem egy tűnő, bágyadt álomból kelt,

sokkal inkább éjjeli, édeni hullámot rejt.

Tajtéka számtalan, nem is hitt csodát áraszt,

fénycsóvája az éjből rám talál, engem választ.

Korcsultak vágyaim, magához vonz ez a káprázat.

Megbomló fátylaim árnyékán él az az alázat,

melyet hódolatom éleszt, s szíved örök pezsdülése.

Minden ízem feléd remeg, te vagy lelkem rezdülése.

Ébredés

Ébredés

Soká tartó sötét, hűvös álmodás.

Az hittem, már nem követi semmi más.

Egy sóhaj, kitört belőle a reménység,

aláírtuk csókkal, s fellángolt a merészség.

Eltűnt a félelem, tovaszálló hangjai

nem ölik a szívem, elhallgattak átkai.

Álmom immár mégsem végtelenbe nyúló,

felébredtem. Testem hű karodba bújó.

Szemem, lelkem nyitva, feléd tárul,

hitem bizalmaddal némán körénk zárul.

Örömre talált egy leláncolt, elveszett

belső vágy. Adom. Tiéd, ha elveszed.

Nem alszik el több perc, nincsenek

több bánatomban elpazarolt kincsek.

Veled ébredezem, a te erőd fűt,

elmúlt álmaimnak már a nyoma is hűlt.

Halál

Halál

Méregerős fények,

vakítanak.

Íriszt metsző, vakító fehér fellegek.

Szétrombolnak

a hosszú, sötét éj után.

Tükör is reped a fény nyomán.

Üvöltöző rémek,

megragadnak.

Morogva rángatnak a pokolba,

vicsorognak.

Félelmem irántuk semmi.

Nem bánt, ha nem kell többé élni.

Didereg a bokor,

fújja szél.

Minden remegő levele

úgy mesél,

hogy gallya aszaltan egymásnak koccan.

A remény megállt, halni. Nem moccan.

Bemarkol a szívbe

a kegyetlen,

fájót nem ismerő

orv idegen.

Tépi, marcangolja a húst, majd ölel.

Egyre fojtóbban tapad körém, nem enged el.

Szakadt, zakatoló órák,

kínzó hangok.

Gnómba fordult arcok,

vészharangok.

Eltört sorsok, csonkig égett gyertyák.

Ravatalra pakolt, fehér, rózsamintás párnák.

Némán

Némán

Ne szólj!

Halld a csendet.

Némán figyeld az éjt.

Suttogd

belül el, az élet

hogyan ír egy mesét.

Dalod

legyen szótlan,

ha öröm lejt táncot,

s ott, hol

szikra lobban,

tépjük szét a láncot.

A csend

maga a kincs,

egy pillantás is elég,

zsongón

harsogja, nincs

illúzió, csak emlék.

Tested

igaz, valót tapint

kezem. Illatod is zenél.

Csendünk

jó! Szívünk legyint.

Néma szemünk beszél.