Amikor felkel a nap
Amikor felkel a nap, ezer
tüze bennünk ég,
a csoda józan ésszel fel
nem érhet, jő a vég,
a sors ver, vére cseppen,
csordul, vörös, ajkunkról,
az álom igazzá
lesz, felölel és varázsol.
Amikor felkel a nap,
hangja éles vészmadár,
halkan csorgó hűs folyam,
mely zuhog, száguld, meg nem áll,
s a létra, mennybe vivő,
törött fokú, ott honol,
hol szívünk dobban újra,
dobbanása kész pokol.
Amikor felkel a nap,
távolodni kezd az éj,
távola nem tart soká,
visszatér majd, ne így élj,
elregélt valós mesék titka
minden szóban vár,
az átok vesztett harca
némul, sikít, halott már.
Amikor felkel a nap,
reményt szülnek lángjai,
felélednek lelkünk régi,
nem feledett vágyai,
kiásatlan sírjainkon dalt
harangoz a világ,
megbocsátva karol, láncol,
csókkal köszönt egy virág.
Amikor lemegy a nap, az éj
illata még igéz,
szemem a fénybe boldog
tűnődéssel belenéz,
míg kezed így fonódik
ujjam köré, nem ér rossz,
a nap nem kel nélkülünk,
nem világít, csak fényt hoz.
