Nincs kiút
Eltört üveg, szilánkja ezer
helyen sebez.
Az élet folyton szemét
próbák elé helyez,
lassan nincs több tapasz,
kiút, érzem,
életveszélyes sebekből vérzem.
Dühöm tehetetlen,
nem létezhet ennyi rossz
véletlen,
megalázó ígyként a harcot
feladnom,
de reményem halott.
Nincsen megoldásom.
A tavasz sem színes,
értéktelen fénye
nem simít meg többé, nem
küzd lelkem érte.
Gyengül szívem harcos
dobbanása,
kihuny szemem pajkos
lobbanása.
Feladom a sorsom, legyőzöttje lettem,
hiába van minden, mit az
életért megtettem.
Döntésem magányos, törekvésem
véges.
A fény ott fent az égen
olyan szép, oly kékes,
mint búsuló vágyaim
büszke, tiport ténye.
Zajos megnyugvásom egy
helyt lehet végre.
Sírom magam ásom,
de elkerül az álom,
már jobb létre szenderült
a halál,
testem helyén üres
porhüvely, mit talál.
Igáimnak annyi, elfutott
szellemem.
Elvesztettem mindent,
minden, kit szerettem,
más helyütt él láncon,
rágódva más koncon,
utolsót lüktet bennem még
némi kis vágy,
de minek. Elfáradtam.
Vetett az ágy,
mely magába fogad
boldogan.
Nincs kiút. Tudom, gyáván,
s romlottan
zárom le soraim, eddig
bírtam.
Életem strófáit már
régesrég megírtam.
Nincs kiút a vészből,
elegem van az egészből.
