Az álom
Megébred a test, a lélek
lassan önmagára talál.
Nyílul a szem, pislant az
óra felé, mely egy helyben áll,
nem üt gongot a perc,
moccanatlan a béna mutató,
s e pillanatban derül a
fény, színe egészen átható.
Tömör párna, végtelenné
veszett, komor láthatár,
zengő szélben a testre a fény
gyengéden rátalál,
zúdul a szép, rajongva
zsong fel a féktelen,
ébren oly valótlannak
tetsző, éjben titkos szerelem.
Álomba zár, színtarka
gyönyörökkel táncol,
múlón mulat a vágy, őrjöngőn boldog, s tombol
a kéj, felbomol elfojtani
kellő lánca, víg lesz a táj,
enyhén meg-megreszketve
várja, buzogja túl a homály.
Az érzés, mint büszke
harcos, nehéz ólomvértbe búj,
a világ kint mérföldekre
távolodón kékké megfakul,
és amíg még tart az álom,
e véges élet felpezseg,
majd elmúl a perc, ébred a
test, s bánatosan megremeg.
Megtörik a lét, az éj
öröme messze tűnve elalél,
de új álom jön majd; addig
a fény átölelőn elkísér,
megingást nem tűr el a test, lelke várva
megpihen,
reménnyel tölti el, még -
tudja - lesz ilyen.
