Ablak
Egy csepp fut lefelé rajt', fájón,
zokog benne mindaz, mi múlt.
Az üveg fénye megtör benne, várón
a fényt, mely egykor köré simult.
Vesztett harc küszöbén vesztegel
még egy sajgó kis tűz, gyötör, éget,
s vele együtt ég el, vele veszett el
a remény, mi tán hozott volna véget.
Lassú a könny, mint a lehelet-pára,
mely lustán suhan alá az ablakon.
Bús arcra váj, ráhasít barázdája,
akár folyószelte meder a forró síkságon.
Sötétbe borul a bent, bár a kint fényes.
Világtalan vakká vált a vadult világ.
Ködbe vész az üvegen túl minden ékes,
régen szirmot hordó, szivárványszín virág.
Úgy indulnék! Rohannék a széllel, el!
Megfojt a sors, csapása erőst mér rám.
A kintet kérném, hívnám, csak élessz fel,
hadd végződjön, végre, fékeveszett tusám.
Térdre eső idő, megállsz rángó lábaimnál.
Hangod gyenge, majd' lázba gyúl szavad.
Napfényt az ablakon egy módon hozhatnál...
Feltörve dúlt, holt bút, hol az idő szabad.
