Fulladás
Zúg a levegő, hangja lustán oson el tüdőm rongyáig.
Már szinte menekvő, ahogy kapkodóan mozgom.
Az időn lyukat sző egy véres kéz, mely torkomon ül,
s minden enyésző, minden boldogságom, gondom.
A zajló folyó medre végre fogadásomra kész.
Felettem holló, károgása halott csendbe torkoll.
A világ alvó, álma többé belém nem férkőzik.
Így minden oly jó. Az éj is halk, nem horkol.
Csapkod a szél, leng, lebeg a semmiben testem.
Mihasznom él, rekedten kiált még egy törekvő utolsót.
Megpattan az ér, beterít és ellep ködöm lassan...
Szívem békél, mosolyom is nyugodt, várja a koporsót.
