Már nem
Üres ház vesztegel,
néma csendje kongó, sápadt.
Ajtaján ki lélek áradt,
és ész veszett el.
Út tőle már nem vezet el.
Gaznőtt fákat lombtalanít
a bánat. Tükröt játszik a tó.
Felzeng a szélben a szó,
mely halott csontba hasít.
Már nem él, a mélybe taszít.
Titkos ösvény erdőt kereng,
köve egy sziklára visz, kiül.
Felriog egy holló, szárnya lendül,
s míg magasban a múlton mereng,
jövőt hajnal már nem is dereng.
Leszáll az éj, fátyla szaggat.
Kínnal telt időt sebbé karcol.
Józanság a szívvel harcol,
majd jót belátva igazt aggat,
ki mit érez, már nem faggat.
Új nap virrad, felkél a test,
erőt kényszerít magára vadul.
Kiírt gondot, bút, bajt, s lódul
is vissza a létbe rögvest.
Napjára többé már nem száll le est.
