Szélmalom
Őrült örvénybe pergő villámsebes szekér
zaja kies-időst lobban, a mennyekig felér,
ott zendül meg újra és újra, untalan,
suttogóvá sosem csendesül, dolga van.
Elmélkedve bámul, figyel némán ezer angyal,
féltérdre borul az Isten is, háta mögött dermedt fagyal
vált zuzmóssá, éles levelei nyomán vércsepp cseppen,
majd maró szél ostorzó csapása sújt le. Fém is reccsen.
Zúgó áramlata korhadt fára ráncol kérget,
tüskéken át olt be erekbe halott-mérget,
s hiába sugár, mely arcokon szántana véletlen
mosoly-barázdát, az ő kése túlontúl életlen.
Harcba lódul egy nyíl, fúródása védtelen
áldozatba csapul. Útja bősz és sértetlen.
Lomha ragyogás izzik fel, körben mindent éget,
magával hoz baljót, s érthetetlen véget.
Szánalmas sors arcul csapja, vére kőre fröccsen,
s egy rést keres a létben, e fáradt-gyilkos, idült meccsben.
Nincs menekvés többé, nincs száradt aggyal,
átgondoltan zajló szétesés, csak zilált hanggal
feltett kérdések idegtépő nesze szótalan.
Már vár valami odaát, színe égő füstkatlan.
Megadja magát az élet. Piciny szívébe lüktető ér,
így vál gonoszból jóvá a tett, míg lélegzete véget ér.
