December közepén
Hamvas ködbe burkolózik a táj,
szitáló permete lágyan arcomra száll.
Simogatóan súgja fülembe:
hamarosan megérkezik, de nem ma este.
Közel van már, érzem a véremben,
szívem tompán dübörög a testemben.
A tél most bármikor felragyoghat,
utcáinkra a szél puha, friss havat sodorhat.
Izgalmamban nem hallom, hogy' ketyeg az óra,
Lepisszegem agyam, mi int: "Térj már nyugovóra!".
Én csak ülök az ágyam szélén, s várom,
mikor válik végre hófehérré a világom.
Szeretném még látni, de nem bírom már ébren,
pilláim lehunyva, szépet képzeleg a lényem.
Álmodom a havat, hóembert, jégcsapot,
nem szűnik meg vágyam: hideget akarok!
Majd eljő a reggel, s riadtan ébredek;
mitől fosztottam meg önnön hű lelkemet?
Kinézek a tájra, de még minden kopár...
Csalódásom súlya fájón mellbe talál.
Némán lépek ki a házból, s indulok utamra,
Keseregve nézek alább a szürke járdára.
Behunyom a szemem, ne lássam, utálom,
mígnem egy apró fagy meglegyinti arcom.
Reménykedőn, lassan felfelé tekintek,
amerről sorjában hópelyhek érkeznek.
Nem hiszem a látványt, megcsípem karomat:
Ugye nem káprázom? Igaz e varázslat?
Egyre gyorsabban hull, sűríti is a szél,
gyönyörű a látvány, önmagáért beszél.
Lélegzetem megfagy, nem veszek levegőt,
nehogy elolvassza a körém gyűlő felhőt.
Télies mágia hős áldozataként állok
a fehéredő utca közepén, és várok.
Még fel sem fogja agyam e bűvös, hűs kegyet,
midőn örömömben kinyitom lelkemet.
Hónapokig tartó várakozás után
megérkezett a tél. Idetalált hozzám.
Álmom beteljesült, szitál rám a csoda,
immár új a gondom: kell egy karácsonyfa!
