Rémlátomás
Borzongva ölelem át testem.
Megfagyott a világ. Megfagyott a lelkem.
Halotti jegesség markolja a szívem,
nincs többé valóság. Nincs többé szerelem.
Dacos kínnal nézem a halálom.
Tükröm törve is ferde, így nem jól látom.
Porladó részeim enyésznek. Ez álom?
Egyedül maradtam. Miért nincsen párom?
Halkul légzésem, testem motorja már gyenge.
Eljött értem a vég. Mily csábító az a penge!
Érzem, mégsem oly hűs élének hidege,
valami tiltja, hogy lényem elhagyja ereje.
Majd felsivít egy szárnyait csapkodó madár,
életet mutat odakint. Számára nincsen határ,
s lassan az ablaküveg elé, a párkányra száll.
A világ mozog – mondja –, élénk, soha meg nem áll.
Félénken ébredek villanó fényekre,
kimúlik belőlem a lidércek éneke.
Ez volna az igaz? Mit álmodtam, csak mese?
Mozdulatlanul is érzem, mi ölel. Szerelmem keze.
