Belső érzés
Megtörtént. Az igaz álom valóra vált.
Lelkünk egymással hált.
Virágzóvá tarkult az igézet,
beteljesült minden kis ígéret.
Utunk szakadt, ám borzongó
szívünk nem háborgó.
Maradt egy kiskapu. Kulcs nyitja,
mit nem hordoz más, mint az éj titka.
Lázadó felünkkel felvéve a harcot
nézzük a szívünkbe íródó tüzes karcot.
A neved. Gyámoltalanul szorít
helyet magának, ám örökre beborít.
Döntésünk véglegesnek ható...
A valóság órák óta nem álmodó,
mégis úgy érzem, hogy éljük
e csodát, tán nem is reméltük.
Minden "bárcsak" kezdés kihalt,
egytől-egyig édes igazzá pirkadt.
A jövő barlangja felé vezet két út.
Rálépve derülhet ki csak, mely a tévút.
Várom, míg kiszakad kezedből az ostor,
míg szíved végre engem, és senki mást kóstol.
Szenved a tudatom, nem akarom élni,
egyet kívánok csak: csak téged szeretni.
Szeretni téged, s lényed csodás mélységeit,
felfedezni benned saját érzelmem tükreit.
Egy-kettő tán törött, megragasztott forma,
mégis a tied mind. Nem taposom porba.
Választásod iránti kételyem szorongat,
de nem zengem túlzásba az ihlető ódákat.
Nyitott szemmel fekszem, belep csendességem.
Érzelmesebb lenne e pillanatot élnem
veled, de nem vagy itt. Nem számít,
szavad igaz fodra egészen szíven szólít.
Elfogadom a tényt, ha gyászos, akkor is,
úgysem tehetek mást, szeretlek végül is.
Ha úgy adód, a kulcsot neked adom,
tiéd lesz minden fontos gondolatom.
Gyengén simítom végig majd újra arcod,
de nem törlöm szívemből a karcod.
Örökig bennem élsz, megvédem emléked,
mégis úgy kívánnám, legyek én szerelmed.
